Timo Makinen, az egyik első repülő finn

A történelemkönyvek a mesterhármasokat fogják kiemelni az egyik eredeti repülő finn, Timo Makinen neve kapcsán, aki egymás után háromszor győzött az 1000 Tó Rally-n, az RAC Rally-n és a finn ralibajnokságban is.

A pilóta pályafutása azonban többről szólt, mintsem csak az eredményekről. Pechjére az ő időszaka egy évtizeddel megelőzte a rali világbajnoki sorozat beindulását, de ha az autósportok felügyelő testülete gyorsabb lett volna, a világbajnoki serlegre valószínűleg nem csak egy Makinen név került volna.

Timo Makinen 1938. március 18-án született Helsinkiben, és az előtt lett profi sofőr, hogy először ült volna raliautóba, hiszen a családi vállalkozásban újságokat hordott ki Finnország középső részén. A laza felületű utakon vezetve az autó kezelése természetes a finnek számára, Makinen esetében ehhez azonban hozzájött még, hogy egy kisteherautót kellett elirányítania a legnagyobb telek közepette is várostól városig. Ez tovább csiszolta vezetési tudását. Ralis pályafutása 1959-ben indult útjára, ekkor egy Triumph TR3-mal állt rajthoz az 1000 Tó Rally-n, ahol testvére, Harri vállalta a navigátori feladatokat. A verseny jól alakult a páros számára, a középmezőnyben végzetek, a kategóriájukban pedig olyan fickók előzték meg őket, mint Erik Carlsson és Rauno Aaltonen.

Timo első külföldi megmérettetésére 1962-ben került sor, ekkor Stuart Turner bízott rá egy gyári Mini Coopert az RAC Rally-n. Turnernek, aki a BMC csapatvezetője volt akkor, nem mindennapi körülmények között mutatták be Makinent. „A helyi Morris márkakereskedő hívott Helsinkiből az abingdoni irodámban” – emlékezett Turner. „Azt mondta nekem, egy fiatal legényt támogat és segítene neki a publicitásban, ha találnék egy ülést az 1962-es RAC-re.” Makinen meghálálta a Turner által belévetett bizalmat, és megnyerte géposztályát.

Rögtön szerződés köttetett, mely szerint a versenyző 1963-ban Minivel, valamint Austin Healey 3000-rel állhatott rajthoz a futamokon. Az első nagy győzelem egy évvel később a Tulip Rally-n érkezett el, a különleges, a nagyközönség figyelmét is felkeltő Monte-Carlo Rallye diadal pedig az 1965-ös szezont indította meg. A Paul Easter navigálásával autózó Makinen tönkreverte a mezőnyt a pöttöm Mini Cooper S-sel, a Porsche 904-essel a második helyen végző Eugen Böhringer is húsz percet kapott tőle. A finn 1966-ban megismételte a hercegségbeli győzelmet, ettől azonban megfosztották a Mini fényszóróinak állítólagos szabálytalansága miatt. Az elsőség a Citroent kormányzó Pauli Toivonennél landolt, amit ő sosem tulajdonított sajátjának.

A Monacói Autóklub furcsa szabályértelmezése miatti fájdalmat a sorozatban második 1000 Tó Rally győzelem enyhített némileg, és ahelyett, hogy a honfitárs Simo Lampinen csinálta volna meg a mesterhármast, Makinen mondhatta el magáról ezt elsőként 1967-ben. A ’67-es futamon történt egyébként az, hogy a versenyző a félelmetes ouninpohjai szakasz felét felnyílt motorháztetővel teljesítette, miután a rögzítőszíjak elengedtek.  „A huszonöt kilométerből így tettünk meg úgy tizenkettőt” – mesélte Makinen. „Harmadik leggyorsabb voltam, jóllehet alig láttam, hogy merre megyek – a légellenállás pedig szörnyű volt. Folyamatosan próbáltam kihajolni az ablakon, a bukósisak azonban túl nagy volt! Keresztbe úsztattam az autót így, és a másik, amit megpróbáltam, hogy az oldalablakokon nézzek ki.” A pilóta azt is beismerte, hogy saját maga okozta a problémát, mivel aggályai voltak, hogy túlmelegszik az erőforrás, egy szivacsot tett a karosszéria és a motorháztető közé, hogy több levegő juthasson a motortérbe. A folyamatos ugrálás megfeszítette azonban a bőrszíjakat, melyek elengedtek egy nagyobb landolásnál, a motorháztető felnyílt, a többi pedig történelemmé vált.

A keresztbe úszó Minik – Aaltonen mellett – neki, a ballábas fékezés úttörőjének voltak köszönhetőek. Miután mindössze száz lóerőt kezelhetett csak, ritkán tartotta szükségesnek elemelnie a lábát a gázpedálról, mivel mesterien tudta kormányozni az autót annak hátuljával.

Amikor a BMC bezárta kapuit 1968-ban, Turner átment a Fordhoz, és vitte magával Makinent is. Az Escort RS1600-assal elérhető eredmények ugyan már nem számítottak óriásölőknek, Makinen azonban végre egy erős autóba ülhetett, és megkapta a lehetőséget, hogy megmutassa világklasszis képességeit. A kék ovál volt az, amivel az RAC Rally-t uralta 1973 és 1975 között.

1977-ben elvesztette a Fordnál az ülést az érkező Björn Waldegard miatt, a sportnak azonban nem fordított hátat csaknem negyven évesen sem, és a sprintversenyek helyett a klasszikus hosszútávú futamokra kezdett el koncentrálni. A Peugeot 504 Coupéval rendszeres résztvevője lett az afrikai maratonoknak. Egy ilyet nyert, ami még 1976-ban történt, Liddon Henry navigálásával az Elefántcsontpart Rallye-n diadalmaskodott egy Peugeot nyergében. A legfelsőbb szinten négy futamgyőzelmet arató Makinen világbajnoki pályafutása az 1981-es Safari Rally-n ért véget, ezt azonban jóval később még egy ilyen megmérettetés követett, 1994-ben a Mini első Monte-Carlo Rallye győzelmének tiszteletére ugyanis a Rover újrahomologizálta a Coopert. A hercegségi verseny azonban balul sikerült Makinen számára, ellopták a rajt előtt versenygépét, majd a sebtiben összerakott tartalékautó a második szakaszon kilehelte a lelkét.

Makinen nem csak autóval szeretett száguldozni, hanem bármivel, amit motor hajtott. Ez volt az a szellem, ami miatt 1969-ben rajthoz állt Nagy-Britannia első motorcsónak versenyén, ahol egy olyan hajót vezetett győzelemre, mely – miután meggyőzte az építőt – három V8-as erőforrással rendelkezett, kettő ugyanis nem volt elég számára.

2010-ben Makinen volt az első Carlsson, Aaltonen és Paddy Hopkirk társaságában, akiket a Ralisport Hallhatatlanjai közé választották. A Repülő Finnek azóta is dominálnak a ralisportban, a történet azonban vele kezdődött. A legenda 2017. május 4-én az égi pályákra költözött, hogy ott folytassa a versenyzést.

Andrew