Szombaton már két autóval indultunk útnak, hiszen kiderült, a szomszéd szobákban a ködös Albionba szakadt hazánk fiai (és lányai) éjszakáznak. Természetesen az első szakaszt vettük célba, még akkor is, ha ez viszonylag távol volt a következő háromtól. Mivel sokan még korábban keltek, mint mi, kis gyalogtúra jelentette számunkra a bemelegítést. Jöttek szépen sorban a párosok, majd arra lettünk figyelmesek, valaki a cél előtt nem sokkal beesett, próbál kijönni, de nem tud.

Később kiderült, Ogier dobott egy tetőt, így vele a két kör közötti szervizben már nem is találkozhattunk. A szervizparkhoz képest a remote szervizben talán minden versenyző közvetlenebb volt, hiszen nem volt akkora nézősereg, még Raikkonentől is el tudtunk csípni egy mosolyt. Latvalát kérdeztem, mi okozta az előző napi visszaesést, a finn srác szokásához híven készségesen elmesélte, hogy nekimentek a töltésnek, ami miatt leugrott a gumi a felniről. Ken Block jól megnézte a képet (nem tudom, mit gondolt, valaki másét akarom vele aláíratni?), ellátta kézjegyével, majd bezárta az újságot, hogy lássa, miben is szerepel. Talán meglepő, a műsorfüzet volt az. Zsolti mesélte, az amerikainak volt még egy hasonló húzása, Zsolti vékony filcét nem fogadta el, vagányan elővette a sajátját és azzal szignózta a fényképet. Az örökké mosolygó Henning Solberg minden aláírásához egy nagy smiley-t rajzolt extraként. Andreas Mikkelsen Skoda UK Motorsportos kabátban és sapkában jelent meg a Ford csapatot élelemmel ellátó Transit hátuljánál, kérdésemre, hogy ez a jövőt jelenti-e, mosolyogva válaszolta: „Igen, a jövő évet!” Ezen felbuzdulva olasz barátainkat sem hagyhattam ki a körkérdésből, a Skoda Team Italiánál beszámoltak arról, hogy mindkét autójuk problémamentesen megy, én teszem hozzá, nem is akárhogyan közlekedett Mikkelsen és Michael Kosciuszko! A szervizparki történésekhez hozzátartozik, Hirvonen nagyon eltűnt, talán nem is evett, feltételezem, maga alatt volt nagyon, hiszen ez a verseny, csakúgy, mint az egész év, nem úgy jött neki össze, mint ahogyan Ő azt elképzelte a tavalyi évad után.

Érdemes volt tehát szervizt nézni, ami után délutánra a kör harmadik és negyedik gyorsaságijára igyekeztünk, ezek egy helyen ötven méterre közelítették megy egymást, ráadásul a nézői pont is ide volt jelölve (Walesben a gyorsasági szakaszok magánterületeken zajlanak, szakaszonként egy, maximum két helyre lehet kocsival bemenni, a többi utat gondosan lezárják és ellenőrzik, hogy oda néző be ne juthasson). Ennek megfelelően rengeteg az ember, nagyon sok az autó, parkolás pedig csak az út két oldalán, ettől függetlenül azért a lehetőségekhez képest sikerült jó helyen leparkolni. Mindenki az aszfaltos hajtűkanyart vette célba, ketten Zsoltival azonban kalandvágyó emberek vagyunk, más kihívást kerestünk. Az aszfaltúton tovább gyalogoltunk, nem hiába! Egy bukkanból a lefelében rögtön egy jobbos kanyar következett sunyin, beláthatatlanul. Beálltunk ez után az egyenesbe, ahonnan lehetett látni néhány száz métert is pluszban a két domb között. Egyszer csak megérkezett Loeb a bukkanó tetején, a kocsi hátulja elúszott keresztbe, a Citroen eleje az aszfalton, a vége a füvön a gyepet igazítva, mindezt hatalmas tempóval. Persze talentumának köszönhetően gond nélkül tovaszáguldott, mi pedig nem találtuk a szavakat, csak néztük ki a fejünkből ámulatunkban… Már ezért megérte lejönni ide, eljönni az egész versenyre!

Henning alakított egy Loebéhez hasonló produkciót, természetesen nem akkora tempóban, mint a hétszeres világbajnok kolléga. A WRC-ket vártuk csak meg, mert a túloldalon rajtolt a napi utolsó próba. Nem akartunk sokat kerülni, így egy kis patakokkal átszőtt völgyátkelést teljesítettünk, hogy egy nyújtott, tempós kanyarokkal rendelkező pályarészen vegyük szemügyre ismét, szombaton utoljára a mezőnyt. Itt Érdiék már sötétben érkeztek, utánuk pedig elindultunk mi is a kocsihoz.

Vasárnapra kétszer két szakasz maradt, ezekből a legendás Margam Parkot preferáltuk. Választásunkat az is indokolta, hogy Solberg mindössze 4,8 másodpercre állt a győzelemtől, azt beszéltük meg, abban az esetben, ha hasonlóan kis különbség marad az utolsó szakaszra, a beíróba megyünk. Sajnos ez nem így lett, de addig még történt egy s más.

Visszavezetni nem tudtuk, de Tamásunk reggel, még az egyórás autóúton, ki tudja milyen indíttatásból anekdotázásba kezdett. Jártunk a repülőgép-tolató versenyen, elkalauzolt bennünket Csillagvárosban, átéltünk Münchauseni kalandokat, végül a történetét a következőképpen zárta: „pókereztem a delfinnel és elnyertem tőle a medencéjét”. Ekkor kijöttek a könnyeink, kapartuk az ablakot a röhögéstől, még jó, hogy időközben megérkeztünk a sok drámát megért Margam Parkba.

A park maga csodálatos, a kastély látványa jópár évszázadot röpített vissza egy pillanatra, a kisvasút néhány évtizedet, tavacska, játszótér, hatalmas füves placcok. No, ebbe a környezetbe érkeztek meg az autók az erdőből, és két egyenest, egy vizesárkot és az azt követő bal derékszöget teljesítve jutottak el a célhoz. Az első körben a két egyenes közötti jobbos törésbe mentünk, a játszótérként szolgáló favár szinte minden elemén, a kerítésen, bástyán, padokon, asztalokon lógtak az emberek, hiszen innen még a cél is látszott. A versenyt vezető franciák érkeztek elsőként, és a Loeb-Elena kettős ismét csak szenzációs mutatvánnyal szolgált. Kicsit keresztbe csúsztatva a C4-et, hatalmas tempóval abszolválták a kanyart úgy, hogy a körülbelül öt centi magas aszfalt melletti töltés tartotta csak az úton versenygépet, no és természetesen Sebastien tudása. Nem véletlenül hétszeres világbajnok a duó, ezek a nüanszok kellenek a kitűnő eredményeikhez! Az már nézői szempontból mondható el, az ilyen pillanatokért érdemes elmenni egy-egy versenyre, ázni-fázni, avagy szilikózist kapni. Östberg tette itt még tisztességesen keresztbe a Subarut és Sandell a Skodát, fenti három páros érdemelte ki a közönségdíjat ezen a helyen.

Apropó időjárás: szombaton végig jó idő volt, nem esett, az utolsó naptól azonban tartottunk, hiszen esőt jósoltak. Ezzel nem is lett volna a gond, hiszen felkészültünk, csak azon gondolkodtunk, hogy a vizes cuccokat hová tesszük hazafelé, hogyan szállunk fel az este induló repülőre. Szerencsére mégsem esett, de a Margam Park gyepszőnyege így sem úszta meg. A vizes talajt a sok ezer néző csupán gyalogolva is pillanatok alatt dagonyává változtatta, a szalagozásnál pedig kisebb tavak alakultak ki, onnan lehetett/kellett a versenyt nézni. A kihangosító információiból és a beérkező SMS-ekből (köszi Fecó&Szabolcs!) már tudtuk, Solbergnek, aki az egész versenyen rettentő gyors volt, de látszott, hatalmas kockázatot vállal, most sem jön össze, hiszen már reggel tetemes hátrányt szedett össze, Így dobtuk a beíró ötletét. Még mielőtt elrajtolt volna az utolsó gyors, az évadot és vele együtt egy 14 éves korszakot lezáró szakasz, a brit nemzeti bajnokság mezőnye teljesítette kétnapos versenyének utolsó szakaszát, amire mi bementünk az erdőbe. Mit mondjak? Lehet, hogy már csak a végét várták a párosok, ennek megfelelő volt a tempó (illetve annak a hiánya), de mi semmi esetre se szidjuk a honi bajnokság színvonalát, még hogyha az jelen pillanatban nem is az, ami volt korábban. A mezőnyben vegyesen jöttek A-s, N-es és prototípus verdák, valamint historic-os kocsik (MK1-es és MK2-es Escortok, de volt Mini és MG Metro 6R4 is), és a végén a Mikulás rali hangulatát idézve néhány terepjáró is felbukkant.

A záró szakaszt a szalag mellől, egy nagy pocsolyában állva vártuk. Az utolsó erőpróbájukat teljesítő kétliteres WRC-kkel pilótáik csapattak még egy kicsit, hogy aztán a célba érve elköszönjenek ezek a kocsik a világbajnokságtól, immár véglegesen.
Méltó búcsú volt, köszönjük!

A WRC-s pilóták után mi is fájó búcsút intettünk, nem akartunk ugyanis lemaradni a hazafelé tartó repülőről. Miután kis külső segítséggel a fullon megpakolt autónk minden ajtaját becsuktuk, a járatot elértük és kevéssel éjfél előtt már landoltunk is a magyar földön, egy eseménydús, jól sikerült túra végén.

Andrew