Get Adobe Flash player

A Triumph ralitörténete

A BMC-hez (British Motor Corporation) csatlakozó márkák közül a Triumph volt az egyik. Később a BMC átnevezésre került, előbb a British Leyland, majd az Austin Rover Group nevet kapta. A konszern több típusából is készült raliautó (Austin 7, Austin 35/55, Austin Atlantic, MG Midget, MGA, MGB, Morris Minor, Triumph Herald, Austin Healey, BMC Mini, BMC/Austin Maxi, Austin 1800, Triumph 2500, Triumph Dolomite, Morris Marina, Leyland Princess, Rover 3500 Vanden Plas, Triumph TR7 V8, Rover 3500 Vitesse, majd a B csoportos MG Metro), így az érdekes történelemmel rendelkezik. A márkaneveket ugyan az éppen aktuális piacpolitikájuknak megfelelően alkalmazták, de a háttérben mindig is a BL, azaz a British Leyland állt.

Ezt a tényt az is megerősíti, hogy a fentebb felsorolt típusok közül az összes gyári kocsi - az Austin Healey-től a Triumph TR7 V8-ig - egyazon bázison készült. Ez az abingdoni székhelyű műhely volt korábban a Morris Garages. Ma már nem létezik, miután 1980-ban a TR7 V8 programja befejeződött, az üzemet a Morlands sörfőzde vásárolta meg. A Morlands tisztában volt a “hely szellemével”, ezért a The Old Speckled Hen nevű Ale-jének címkéjén - ez az egyik legismertebb felső erjesztésű sör - megtalálható az MG szimbóluma. A Morland 2000-ben bezárta üzemét, de az MG Rally Beer receptjét és gyártási jogait megvásárolták, így ez a sör még ma is fogyasztható!

A BMC-nek és a hozzá tartozó gyáraknak a ’70-es években az volt a legfőbb gondja a versenysportot illetően, hogy nem igazán tudta kitalálni, melyik típus lépjen a fényes győzelmeket arató Mini helyébe. Ezt a problémát nem az okozta, hogy nem volt megfelelő alapautó, hanem hogy elrendezésében mindegyik eltért a nagy sikerű elődtől. A Mini után, azaz 1968-tól az Austin Maxinak volt egy rövid és sikertelen korszaka, majd az Austin 1800-sal kísérletezett a gyár. Ez a típus egy második helyet hozott az 1968-as London-Sydney Rally-n, de a két évvel később London és Mexikó között megrendezett World Cup Rally-n már egy Triumph 2,5 PI jött be másodikként. A rali világbajnokság kezdetének időszakában a BMC két versenyképes kocsival rendelkezett: az egyik a Triumph 2.5 PI kistestvére, a Dolomite, a másik pedig a Morris Marina, ami technikailag az Austin 1800-on alapult. Úgy tűnt tehát, hogy a Triumph Dolomite nem tud kilépni a maratoni versenyeken sikerrel részt vevő elődök árnyékából.

A Dolomite nem volt igazán népszerű a versenyzők körében, nem is sok futott belőle a gyorsasági szakaszokon, de azért olyan sofőrök is megfordultak a volánjánál, mint Tony Fall, Brian Culcheth vagy Paddy Hopkirk. Érdekes, hogy amíg a Triumph-okat mindig is nagy lökettérfogatú motorokkal szerelték - a 2,5 PI-ben is egy soros, hathengeres erőforrás dolgozott - addig a Dolomite Sprintbe csak egy négyhengeres motor került. Persze az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a ’70-es évek elejéről és egy Escort méretű kocsiról beszélünk, hiszen ezekben az időkben, ebben a kategóriában 1300-1600 köbcentiméteres, nyolc szelepes motorok voltak a jellemzőek. A Dolomite-nak viszont egy kétliteres, négyhengeres, 16 szelepes, 162 lóerő leadására képes erőforrása volt, ez tette igazán izgalmassá az autót.

A Triumph a BMC csoporton belül mindig is a sportosabb ágat képviselte, könnyű, ugyanakkor erős személyautókat készítettek, ilyen volt a Herald vagy a Dolomite, a másik vonal pedig a kimondottan sportautókat takaró TR sorozat.

A TR7 V8 egy viszonylag nagyméretű, kétüléses coupé volt, amivel a gyár azokat a piacokat célozta meg, ahol a Porsche 911 és a Lancia Stratos is szerepelt. A gruppe 4-es raliautók közül az egyik legkarakteresebb a Triumph TR7, motorhangja az egyik legszebbek közül való.

Még mielőtt a V8-as motorral homologizálta volna a gyár a kocsit, két éven keresztül a Dolomite Sprint kétliteres erőforrásával futtatták azt. Az 1976-os brit világbajnoki futamon Tony Pond a felfüggesztés hibája miatt kiállt az Escort MK2-k közül futurisztikus formájával kitűnő kocsival. Brian Culcheth egy másik TR7-tel a kilencedik helyen ért célba. Pond a következő évben nyolcadik helyen végzett a RAC Rally-n. Még ha nem is a világbajnoki hadszíntéren, de ez az esztendő már meghozta a győzelmet is a kocsinak (Boucles de Spa) és több dobogós helyezést (második hely a Scottish Rally-n, harmadik a Mintex-en és a Tour of Elbán) is elértek vele.

A Rovertől származó 3,5 literes erőforrás 1978-ban került bele az autóba, a tiszteletet parancsoló egység nagy sikereket ígért. Pond két futamon is győzelemre vitte a félelmetesnek tűnő gépet (Ypres, Manx International), ami után a RAC Rally rajtjánál négy TR7 tűnt fel. A Leyland három autót nevezett, a British Airways támogatásával Pond és Simo Lampinen, a BL Union Jack színeiben pedig a korábban Skodákkal hírnevet szerző John Haugland indult. A negyedik kocsival a svéd Ruben Borjesson állt rajthoz. A versenyen a Ford Escort RS1800-k domináltak, az egyik Triumph, Ponddal a volánnál negyedikként tudott bejönni. Haugland tizenkettedik helyen ért célba, míg Lampinen kiesett kuplungproblémák miatt.

Pond 1979-ben elhagyta a Leyland csapatát, átment a formálódó Talbot-hoz. Helyére Per Eklund érkezett, aki Finnroszágban a nyolcadik, az angol világbajnoki futamon a tizenharmadik helyen hozta be a TR7-et.

Pond aztán egy felejthető évet követően visszatért a Leyland-hoz és a Rothmans Manx Trophy-t, a Manx International-t, az Ypres-t, valamint az Eaton Yale Rally Sprintet meg is nyerte. Eközben Eklund az 1000 Tó Rally-t a harmadik helyen fejezte be. A csapat a RAC Rally-n is jó szakaszeredményeket ért el, de a svéd feladta a versenyt, miután a második helyért küzdve a V8-as erőforrás meghibásodott. Roger Clark három szakasszal a verseny vége előtt állt ki, csak Tony Pond ért célba. A brit úgy lett a hetedik, hogy rögtön az első gyorsaságin összetörte autóját, amivel rengeteg időt veszített.

Sajnos a Triumph TR7 V8-cal a Leylandnak nem volt szerencséje, valami mindig közbejött és megakadályozta, hogy a kocsi megmutathassa igazi potenciálját. A váltó és az erőforrás ugyan nem tűnt megbízhatatlannak, azonban mindig a legrosszabb pillanatban robbantak fel, meggátolva egy jó eredmény elérését. A British Leyland 1981-ben leállította a TR7 gyártását, így az 1980-as RAC Rally volt a kocsi utolsó hivatalos színrelépése.

Műszaki adatok:

Homologizáció: 1978.04.01. (654)

Elrendezés: elöl hosszában elhelyezett motor

Hajtás: hátsókerékhajtás

Hossz / szélesség / magasság: 4065 mm / 1680 mm / 1268 mm

Tengelytáv: 2160 mm

Súly: 1070 kg


Motor:

V elrendezésű, 8 hengeres, hengerenként kétszelepes alulvezérelt szívómotor, 4 darab ikerkarburátor

Hengerűrtartalom: 3492 ccm

Kompresszióarány: 10,7:1

Teljesítmény: 295 LE (fordulatszám: 7500 1/min)

Forgatónyomaték: 340 Nm (fordulatszám: 5500 1/min)

 

Andrew