Beszámoló a rali világbajnokság spanyol futamáról

Hosszas huzavona után a spanyol világbajnoki futamnak végül hárman indultunk neki. Hogy ne csak okosak, de szépek is legyünk, Zsoltival alkotott kis csapatunk egy leányzóval, Renivel egészült ki. A szerénységünk természetesen a régi…

Mivel repülőgépünk már szerdán reggel 9 órakor landolt, erre a napra egy gyors barcelonai városnézést terveztünk. A tengerparton, a Kolumbusz emlékműnél kezdtük gyalogos túránkat, majd az óváros felé vettük az irányt, hogy a gótikus negyed központjában megtekintsük a Katedrálist, melynek építése a 13. században kezdődött, de csak a 19. századra fejeződött be. Utunkat Gaudi két híres épülete, a Casa Batllo és a Casa Mila felé folytattuk. Mindkét épület a Passeig de Gracián, Barcelona legimpozánsabb sugárútján található, s mindkettőről elmondható, szöges ellentétei a normál lakóépületeknek, mindenhol meghökkentő ívek, sehol egy egyenes vonal.

Menet közben kicsit elvétettük az irányt, így végül az előzetesen a „ha lesz rá időnk” kategóriába sorolt Diadalívet is meg tudtuk tekinteni. A La Ramblán zártuk a kört, mely a város leghangulatosabb, platánsorral szegélyezett sétálóutcája, tele kávézókkal, trafikokkal, komédiásokkal, mutatványosokkal és persze turistákkal.

A Sagrada Familiánál tapasztaltuk meg, hogy a katalán fővárosban még a Budapesten tapasztaltaknál is nehezebb parkolni. Az utcákon esélytelen ez a művelet, a parkolóházak pedig nem hirdetik messziről magukat, így mentünk vagy három kört, mire le tudtuk tenni a kocsit. A Szent Család Temploma, Gaudi fő műve még nincsen befejezve, a tervek szerint az építés megkezdésének századik évfordulójára, 2026 készül el mind a 18 torony. A Güell Park szintén a híres katalán építész műve, és csakúgy, mint a Casa Mila és a Sagrada Familia, ez is az UNESCO Világörökség része. Már a bejáratnál az volt az érzésem, egy mesébe csöppentünk. A 19. század legelején épült parkot Gaudi eredetileg lakóparknak szánta, de senki sem akart ide költözni. Miután körbesétáltunk, elmondhatom, én szívesen élnék itt!

Időnk ennyit engedett Barcelonában, de arra mindenképpen elég volt, hogy a város hangulatát magunkba szívjuk!

A 110 kilométerrel odébb lévő saloui versenyirodára éppen futópercre, a zárásra érkeztünk, majd elfoglaltuk a szállást, és egy vacsora után már kissé fáradtan hajtottuk álomra fejünket.

A shakedown-t szerencsére az üdülőváros szélén rendezték, így nem kellett túl korán kelni ahhoz, hogy időben ott legyünk a teszten. Még szinte sötét volt, mikor elfoglaltunk helyünket a körforgalomból kivezető kanyarnál, ott, ahol Raikkonen tavalyi versenye már akkor véget ért, mikor az el sem kezdődött. Elég furcsán néztünk az első autók után, azok igencsak lassan közlekedtek, de aztán mindenki belelendült, a két gyári Citroen pedig más dimenzióban közlekedett a többiekhez képest. Csak később tudtuk meg, előző nap még dolgoztak a pálya murvás részein a szervezők, a versenyzőknek nem volt lehetőségük bejárni azt, így csütörtök reggel az első áthaladást használta erre mindenki.

A shakedown-okon szeretünk mászkálni, így volt ez most is. Visszamentünk a körforgalom előtti részhez, ahol egy katlanban több kanyart be lehetett látni. Autóról autóra változtattam a helyem, mire a hosszú egyenes után erre a nyílt részre ráfordító jobbosban találtam magam.

Először Albert Lloverának, majd a PWRC éllovasának, Hayden Paddonnak az autóját dobta meg a kanyar ívén lévő gödör. Itt borulás lesz még ma – mondtam, mire Zsolti is átjött ide. Néhány gép jött még el, majd érkezett az angol Harry Hunt, akiről nem tudom, fejezett-e be valaha úgy futamot, hogy ne törte volna össze az autóját vagy ne látogatta volna meg az árkot. Harry barátunk most sem hazudtolta meg önmagát, és a gödrökben megakasztva a DS3 kerekeit, szépen feldöntötte azt (a fotók itt láthatóak). A bevállalósabbaktól érdekes mutatványokat láttunk a londoni srác után is, a WRC-knek is kezdett egyre veszélyesebbé válni a hely, pedig azokat az elején a nagyobb forgatónyomatékuk szépen kihúzta a szituációból. Már nem voltunk ott, mikor történt még egy borulás ebben a kanyarban, a szaúdi Yazeed Al Rajhi döntötte fel Kronos Peugeot-ját. Ő már persze fotósok hadának kereszttűzében csinálta meg mutatványát, viszont én büszke vagyok arra, hogy „fotós pályafutásom” hatodik versenyén egyedül vettem egy ilyen akciót.

Hogy miért nem voltunk ott Al Rajhi eseténél? Már bent csücsültünk a sajtótájékoztatón. Akinek van pass-a érdemes bemenni, mindig akad egy poén a verseny hivatalos sajtótájékoztatóján, és sokaknak furcsa lehet, de Sebastien Loeb jár élen a mókában. Érdekes módon most csapattársa és egyben idei legkeményebb kihívója, Sebastien Ogier volt az áldozat. Utóbbit kérdezték, hogy mi a véleménye az idén bevezetett Power Stage-ről. Ogier udvariasan elmondta, nagyon jó ez, hiszen a verseny végén is van még izgalom, és hogy mennyire jó, hogy a televízió is közvetíti ezt az eseményt. Erre Loeb hátrafordult, majd feltette nagy komolyan a kérdést: „Mennyi ilyen közvetítést láttál idén?” Sordo, megelőzendő, hogy hasonló „csomagot” kapjon, a Power Stage-et taglaló kérdésénél elmondta, ő sajnos látott TV-n keresztül már ilyen szakaszt.

Komoly sztorink volt Kris Nissennel a sajtótájékoztató után. Mentünk volna lefelé a mozgólépcsőn, mikor észrevettem, a Volkswagen Motorsport főnöke éppen jön felfelé. A gyors hátraarc közben Zsolti majdnem lelökött a lépcsőn. Mivel a műsorfüzetben nem volt semmi Volkswagenes cikk, gondoltam, a címlapot íratom alá Kris-szel. Erre ő megkérdezte, komolyan gondolom-e, hogy a citroenes kép mellé adjon autogramot. Persze, mondtam, van ott üres hely elég. Erre aláírta, ami mellé az egyértelműség kedvéért firkált egy VW emblémát is. Nagy arc, dőltünk a nevetéstől, ami tovább folytatódott, amint leértünk a mozgólépcsőn és szembe jött velünk a Rally Radio kiváló munkatársa, Colin Clark. A röhögés tárgya az volt, hogy még Görögországból hazafelé, hajnalok hajnalán, „le-Julien-eztem” az athéni reptéren. Valamiért összekevertem kollégájával, Julien Porterrel, ráadásul rosszalló tekintetének okára csak hetekkel később jöttem rá. No, de visszatérve a katalán földre, a szervizparkot a kitaposott ösvényen, azaz a felszakított drótkerítés alatt közelítettük meg, különben nem futhattunk volna bele véletlenül az éppen távozni készülő Petter Solberggel. Ha egy sorozat beindul… A szervizparkban két érdekességet láttunk, az egyik a Seat sátor, melyben teljes bemutatót kaptunk a gyár autósport történelméből, a másik pedig a MINI-s szerelő volt, aki fűrésszel állt neki a Countryman WRC motortérben a javítási műveletnek.

Az esti, rajtceremóniás kalandunktól nem voltunk ennyire vidámak. Először senkit nem akartak az emelvényekre engedni, kerítésen kívül pedig már nem volt tapottnyi hely sem. Körbementünk, a másik oldalon viszont messziről intettek, merre menjünk. Az első próbálkozásunk bejáratán keresztül egyenesen felvittek a rajtdobogóval szemközti fotós tribünre. Hurrá, teljesen üres, oda ülünk-állunk, ahová akarunk. Nos, ez a kongó üresség lett a vesztünk is. Már kezdtük beleélni magunkat, hogy milyen frankó a helyzet, mikor érkezett egy úriember, aki megkérdezte, mellényünk van-e. Hát, az nincsen… Akkor nem maradhatunk az emelvényen – közölte. Arra a kérdésemre, hogy akkor miért engedtek ide, nem nyugtatott meg válasza, hogy nem tudhat minden rendező mindent. Kint voltak ugyanis a belépésre jogosító értelmező táblák minden bejáratnál. Annyira nem jártunk rosszul azért, hiszen a fotós tribün mellett volt még hely, csak néha-néha állt elénk egy-egy mellényes.

Hazafelé menet még bandáztunk egyet a Kanári-szigeteki srácokkal, a shakedown hangulatfelelőseivel, akik kiszúrták reggel a csinos, szőke magyar lányt és fényképezőjét, és rögtön kérték Renit, fotózza le őket. A nap végére megvolt az e-mail cím csere is, így már kézbesíthetőek lesznek a Facebook-gyanús képek.

Péntek reggel hűvös fogadtatásban volt részünk, az első gyorsaságihoz megérkezve a nagy sötétben 3 fokot mutatott kissé erőtlen oroszlánunk, azaz Peugeot 207-esünk hőmérője. Két nappal korábban Barcelonában majd’ 30 Celsius volt… Egy tempós kereszteződésben néztük meg az első tíz kocsit, aztán mentünk a kör harmadik gyorsaságijára. Már csak azért sem lett volna nagy értelme maradni, mert állt a por mindenhol, a Loeb után következők nem tudtak tiszta pályán menni. A harmadik szakasz népszerű aszfaltra kifordítós balosában rengeteg néző gyűlt össze. Szerencsére a Cap de Zone, azaz a zóna biztonsági főnöke nézőbarát volt. A kijelölt fotós helyről ugyan kitessékelte azokat, akik nem rendelkeztek bűvös mellénnyel, de elmondta, amint a felügyelői kocsik elmennek, mindenki visszaállhat. Lelki szemeim előtt hatalmas keresztbemenéseket láttam már, mikor Loebbel együtt jött a hidegzuhany: itt a menők szűken, íven fognak elfordulni, nem fognak a laza murvában időt pocsékolóan csúszkálni. Tudtuk, mert hallottuk a fotósoktól, Solberget, Tanakot és Blockot nem kell várnunk, hiszen az első szakaszon kiestek. Az élmezőny után a többiek már inkább voltak látványosak, mint gyorsak. Al-Attiyah a kettőt próbálta ötvözni, miután az egyenesben eltette keresztbe a Fordot, húzta volna be a kanyarba ellenirányban, csak közben elfogyott a letisztított nyom, így a "sóderágy" porában vált teljesen álcázottá a katari Fiestája. Apropó Szuper 2000. Innentől Hanninennek hiba nélkül végig kellett a bajnoki címhez hiányzó néhány pontjáért, hiszen a ki-ki csata eldőlt közte és szélvész gyors Tanak között. Kicsit előremenve, megcsinálta, sőt miután Al-Attiyah ez évi viszontagságai itt is folytatódtak, futamgyőztesként fejezte be a versenyt. A szimpatikus finn esélyesként indult év elején az SWRC kategóriájában, kiegyensúlyozott szereplése alapján méltó helyre került a bajnoki korona. Még egy embert kell kiemelni ebben a mezőnyben: a WRC Academy bajnoki címéért harcba lévő fiatal ír reménység, Craig Breen spanyolhonban Eyvind Brynildsen helyén ment, egy féltengelytörés után a tiszteletre méltó negyedik helyen ért célba. Nem csak ezen eredménye alapján mondom, róla még hallani fogunk!

Délután más helyre ugyan, de a kör első szakaszára mentünk vissza, ahol akár a pályát szegélyező kordon mellé is leparkolhattunk volna, annyira nem volt ott még senki. Idővel persze megtelt a ritka és alacsony tőkékből álló szőlőültetvény, számtalan honfitársunkkal találkoztunk itt. Ezen a helyen ismét láthattuk, Hirvonen (nem, nem utálom a finnt, csak érzékeltetni szeretném, hogy ki milyen teljesítményt nyújt, mennyit tesz a világbajnoki címért folytatott küzdelemben) valahogy nem az igazi. A bal-jobb kombináció közepén lévő bukkanban a nagyok autói mind-mind elemelkedett, Mikkóé kivétel volt, mely hűen jellemezte a sebességkülönbségeket.

Az utolsó szakaszon fejeztük be a napot, melyet már sötétben rendeztek. Mint utóbb kiderült, döntő volt ez a verseny végkimenetelét illetően, hiszen Latvala a nagy porban elvétett egy kanyart, így súlyos másodperceket spájzolt. Mulatságos volt, hogy miután a versenygépek eljöttek előttünk a hegytető déli oldalán, mindenki rohant át a hegygerincen, hogy a hegy másik oldalán láthassa még a messzi távolban kanyarogni a fénycsóvákat.

Nem említettem még, de már nap közben, a gyorsaságik közötti mászkálásnál feltűnt, a spanyol mellékutak elég szűkek, két autó alig fér el egymás mellett, viszont igencsak kanyargósak. A hispán fahrerek pedig úgy mennek ezeken a kacskaringós utakon, mint az ördögök. Ezt este, a szállásra visszafelé menet még a sötét is megspékelte, kisteljesítményű Peugeot-unkkal lendületesen kellett autózni, hogy ne szakadjunk le az előttünk haladóról, de még így is volt, akinek nem volt elég a sebesség és két kanyar között a rövid egyenesben előzésbe kezdett.

Szombaton, immár aszfaltborításon az El Priorati híres gyorsasági szerepelt a program első részében. Mondanom se kell, odafelé a széles főúton cammogás, de mikor ráhajtottunk a hegyi utakra, a spanyol kollégák olyan tempóba kezdtek, mint akit üldöznek. A szakaszhoz közeledve a forgalmat irányító rendőr, mivel látta a matricát, engedett tovább, majd így tett a következő is. Ezzel szépen beértünk a faluba, ahol a mindig nagy tömegeket vonzó, híres visszafordító található. Az útkereszteződésben egy újabb rendőr, mutatja, hogy forduljunk meg, és induljunk kifelé. Mutatom a matricát, mire ő mutat valamit. Mondom, de ez média. Erre jelzi, szálljak ki, megmutatja, mire lenne szüksége. A híres tabard… Ez az a matrica, ami nélkül néha semmit sem ér a szimpla médiamatrica, ezt a hivatalos fotósoknak és a televízióstáboknak adják csak ki... a mellénnyel együtt. Még kint voltam az autóból, mutattam a rendőrnek, hogy ha nem is enged beljebb – a médiaparkolóig –, legalább a ház mellett hadd álljunk meg. Nem, nem… Csalódottam ültem be, de mikor fordultam volna meg, megenyhült a szíve, és még a szalagot is felemelte, hogy a mögé parkoljunk le. Abban is biztos voltam ugyanakkor, hogy a kinti zsaruk még egy médiatabard nélküli autót már nem fognak beengedni.

Első körben nem a visszafordítót néztük, hanem egy jókora reggeli séta után egy olyan helyen táboroztunk le a hegyoldalban, ahol nem volt akkora tömeg. A jobbos kanyart mindenki levágta kicsit, így Ken Block Fiestája a kihordott murván orrtolósra vette a figurát, de az amerikai fenegyerek végül úrrá lett a helyzeten, és az árok előtt megfogta a gépet.

A kör végén szieszta volt a kocsinál, majd megpróbáltunk helyet keresni a visszafordítónál. No, ez nem volt egyszerű… A felépített kordonok mellett sátrak, melyekben éjszaka aludtak, sátrak, melyek alól családok, baráti társaságok figyelték az eseményeket. Mindezek leszalagozva, lekerítve. A kijárat után egy száz méterre volt egy üres beton placc, ami alatt ugyan kempingszékeken ültek, de még viszonylag jól el lehetett látni a kanyarig. Itt táboroztunk le. Miután salisték (nem sajtóhiba a kis kezdőbetű) is befutottak, gyorsan eltelt a két órás várakozás, dumáltunk, néztünk a szomjas és kevésbé szomjas spanyolokat és szívtunk. Ott sodorják a spanglit és szívják folyamatosan, úgyhogy aki a környéken van, senki sem maradhat ki a dologból. A nézők gyűltek, helyezkedett mindenki, így a placcról egy szinttel lejjebb álltam. Ez a srácnak nem igazán tetszett, mondván nem tud hintázni, de nem foglalkoztunk vele, inkább röhögtünk rajta. Mondanom sem kell, annyira jól érezte magát, hogy az ötödik autó után fogta magát, otthagyott mindenfélét, még a csaját is és távozott. A mezőny tehát időközben ideért, a hangulat a tetőfokára hágott, külön izgalom volt a gépet fej felett tartva fényképet készíteni. Néhány kocsi után a helyi vagányok megunták a műsort, így a kordonnál kis lyuk keletkezett. Szóltunk a spanyolok ellenében velünk szimpatizáló francia emberkének és fiának, hogy menjenek oda, de aztán egy-egyben megegyeztünk, egyikük, illetve tőlünk a fotós tudása okán Zsolti volt az, aki elfoglalta a jobb pozíciót. Sokáig nem élveztük a szituációt, a top 10 után beültünk a kocsiba, és vigyorogva áttéptünk a nap utolsó szakaszára. Jó volt figyelni, hogy a földutakon hol van mozgás, más magyarokkal ellentétben könnyedén bejutottunk a szakaszra és megint közvetlenül a pálya mellett parkolhattunk le. Féltem tőle, hogy a rengeteg néző lesz a motorsportok egyik fellegvárában, de ennek ellenére igen jól nyomtuk a parkolási műveleteket egész hétvégén. A többiek maradtak az első kanyarban, én viszont szeretem kicsit felfedezni a pályát. Előbb a rajt felé indultam, de az a két-három kanyar nem tűnt izgalmasnak, így a másik irányt vettem célba.

Latvala egész hétvégén fergetegesen közlekedett, előttem abszolút határon fordult el, a Ford fara hatalmas tempónál kezdett önálló életet. Miután a finn tovatűnt, többször megnéztem az utat szegélyező fehér felfestést, hogy mennyin (nem) múlt egy emberes esés.

Ezen a szakaszon is csak a mezőny eleje volt tervben, úgy gondoltuk, a flexi szerviz miatt akár még láthatjuk a nagyokat bent a szervizparkban. Az autóút azonban bedugult, nem volt mit tenni, lementünk róla. A mellékút viszont olyan hegyeken vitt keresztül, hogy annyit tekergettem a kormányt, mint életemben még sosem. Bementünk a szervizbe, de a késés miatt nem sokat láttunk. Emiatt ugyan csalódottak voltunk, de ez kellett ahhoz, hogy aztán két újabb sztorival legyünk gazdagabbak. A belváros felé ment Salou forgalma beállt, a kétszer kétsávos úton pedig egy Lancia Delta Integrale keveredett mellénk. Miután a srácokkal szemkontaktusba keveredtünk, megpróbáltam mutatni nekik, hogy nézzenek a hátsó ülésünkre, az ott ülő társunk pólóját melltájékon figyeljék. Reni ugyanis „családi indíttatásból” megrögzött lanciás, és éppen egy integralés felső volt rajta. A srácok azonban nem vették a lapot, azt hitték, a Lancia hangját akarom hallani, így elkezdték túráztatni a motort finoman. Mikor előre néztem, láttam, a rendőr integet, menjünk már a francba. Még egy tekintet oldalra, de ahelyett, hogy a Lancia elgyorsult volna, majd’ kiesett belőle a motor: a srác elfelejtette sebességbe tenni, csak a gázra lépett rá… Szépen csendben elinaltunk. A röhögés csak a benzinkúton csillapodott. Idő volt rá, hiszen mindenki a rossz oldalra állt, megérték áthúzni a slagot a kocsi másik oldalára. A többiektől már-már hallottam a „te hülye, miért nem állsz te is úgy” vérszívó kérdést, mikor a visszapillantóban felfedeztem egy MINI Countryman-t. Ez bizony egy pályabejáró gép. Odagurult mellénk, átnéztem és legnagyobb meglepetésemre Kris Meeke ült az anyósülésben. A tankolást a MINI-menők oldották meg legkreatívabban: lévén a MINI tanksapkája a bal oldalon van, a bal oldalra álltak, de nem akarták áthúzni az ellenkező oldalra a tankolócsövet, egyszer csak megfordultak és betolattak a kútfejhez. Mivel éppen ekkor mehettünk előre mi is, gyorsan kiosztottuk a feladatokat (ki tankol, ki mossa a szélvédőt, ki az, aki fizet), hogy lehetőleg elcsíphessük egy fotó erejéig Kris-t. Mikor odaértem a Countryman-hez (vidéki ember – micsoda név egy autónak!) a MINI-s lába fent a műszerfalon és csak nézett előre. Nem zavarom, gondoltam. Mentem volna vissza kocsinkhoz, mikor egy spanyol srác a shopból kifelé jövet tőlem érdeklődött, tényleg Kris Meeke ül az autóban? Tényleg! Visszafordultam, és azt láttam, hogy a srác farral tolat befelé, egyenesen a MINI jobb egyébe, Kris ölébe. Ez meg milyen figura?! Végül kiderült, a pólójának hátát akarta aláíratni. Itt jött el az én időm! Kris barátságos volt, beszámolt arról, hogy jó napot zártak, Dani előzött egyet, már a negyedik, ő pedig tartja a hatodik helyét. Kérdésemre elmondta, a motor teljesítménye még nem az igazi, de ahogyan az a külföldi hírportálokon olvasható is volt, az autó felépítésével nagyon elégedettek.

Egy-egy ilyen pár mondatos beszélgetés mennyire más fénybe tudja helyezni a versenyzőket! Meeke nem volt a kedvencem eddig, de ezután biztosan kicsit más szemmel fogom nézni pályafutását.

Este, mielőtt a fényképeket átfutva könnyesre röhögtük volna magunkat az elrontott portrékat elemezve (egyszer össze lehetne rakni egy frankó képregényt ezekből), meg kellett hoznunk azt a kényszerű döntést, hogy az utolsó napon a harmadik szakasszal kezdünk, máskülönben nem lett volna lehetőségünk alvásra. Ez a megoldás viszont adta, hogy a híres körforgalomhoz időben odaérjünk, le tudjunk parkolni a közelben és még valami jó pozíciót is kifogjunk. A szitu ugyanaz volt, mint előző nap az El Prioraton. A sátrak a kordon és az árok között, rengeteg ember és száll a fű szaga. Egy ilyen banda mellett volt egy kis lyuk, lapjával besorakoztunk hering módjára, mert innen nem zavart semmilyen oszlop, egyéb tereptárgy a fényképezésben. Mire elrajtoltak az autók, a szalag jó magyar módra (nem mi húztuk, mi csak követtük) két méterre került előrébb, az eredetileg mellettem, egy kempingszékben ülő spanyol srác meg már a harmadik sorban volt. Neki fontosabb volt az „élmény”, mint az autók.

A mezőny szépen lejött, volt, aki amolyan Panizzi módon ment egy plusz kört a körforgalomban, igaz, a végén majdnem beleállt orral a szalagkorlátba. Eredetileg maradtunk volna ezen a gyorsaságin az utolsó körre, de jött egy ötlet: ha átmegyünk egy másik szakaszra, akkor elérjük a céldobogót megelőző szervizt és az az előtti időellenőrzőt. Tudtuk, ezzel kihúzzuk a programból a céldobogót, de legalább pótolhatjuk az előző esti lemaradást, az időellenőrzőnél meg úgyis nagyobb élmények részesei lehetünk, mint a hivatalos célceremónián.

A verseny utolsó előtt szakaszát a cél felől, hosszú gyalogtúrával közelítettük meg. Visszafelé már könnyebb volt a lefelében, de előtte még láthattuk, hogy Sordo nagy igyekezetében a kanyar külső ívén majdnem végigradírozza a szalagkorlátot. Ennyire jó aszfaltos versenyt nem láttam még világbajnoki futamon!

A szervizparkba tehát időben beértünk, az időellenőrző élményei pedig bőségesen kárpótoltak az előző este elszalasztott lehetősége miatt. Ha már Meeke szóba került korábban, sokáig nem esett le, miért nem érkezik az ír srác, de egyszer csak beugrott, valószínűleg a Power Stage céljában nézi, megdönti-e valaki a legjobb idejét. Csak bíztam benne, nem valamilyen (műszaki) hiba van a háttérben, éppen ezért megnyugtató volt, mikor Loeb után ő is begurult. Miután a sokszoros világbajnok bement az IE-be, gyors spuriba kezdtünk, hogy lássuk, hogyan ünnepli a Citroen újabb csapat világbajnoki címét. Már bent a sátor alatt történt az, hogy a hatalmas terpeszben álló Loeböt interjú közben sikerült véletlenül bokán rúgnom, és itt történhetett volna az is, hogy pezsgővel kínálnak minket a csinos hostess lányok, csakhogy Zsolti fordos szerelésben volt.

A hangulat csúcspontján fejeződött számunkra be a verseny, egy gyors vacsorát követően lementünk a tengerpartra, majd a Saloutól mindössze 15 kilométerre lévő, ugyancsak a világörökség részét képező tarragonai óvárosban sétálva sötétedett ránk.

Spanyolország nem akart hazaengedni minket! Az éjszaka lezúdult hatalmas eső miatt megértünk feljutni az autópályára hétfőn hajnalban, egy, a hatalmas vízátfolyás miatt egyébként lezárt úton is keresztülhajtottunk, hogy elérjük a repülőt. Az autópályán már csak azon izgultunk, hogy elég legyen a benzin, ugyanis a kocsit üres tankkal kellett visszavinni, mi pedig kicentiztük a dolgot.

Egy nagyszerű versennyel, hihetetlen élményekkel zártuk az amúgy is kitűnő évünket! Folytatás 2012-ben!

Fotók a versenyről az albumban találhatók!

Andrew