A francia világbajnoki futam beszámolója

Az év elején rövid tanakodás után úgy döntöttünk, idei VB-s naptárunk a francia futamra korlátozódik, a terv az volt, hogy ezt a versenyt egy igazi „low cost”, azaz alacsony költségvetésű programmal oldjuk meg. Az útvonallapot látva is jónak tűnt a választás, hiszen a három nap alatt húsz gyorsaságit kellett teljesíteni a mezőnynek, amiből tíz megtekintése nem tűnt elbizakodott tervnek részünkről. Ezen paraméterek alapján létszámunk gyorsan betelt, aggódni csak a versenyt megelőző szombat reggel kezdtünk, hiszen Szabolcsnak hirtelen el kellett mennie egy svéd fuvarra, kérdés volt, hogy hazaér-e időben?Végül az eredetileg megbeszéltekhez képest egy órával később, szerda este hét órakor indultunk útnak Szombathelyről, hogy leküzdjük a mintegy ezer kilométeres etapot. Egy hosszan tartó osztrák rendőrségi razzia és néhány pihenő után csütörtök reggel fél hatra ki is értünk Strasbourgba, ahol rögtön a szervizparkot és a mellette megtartásra kerülő shakedown-t vettük irányba. A rendezők már itt kaptak egy ici-pici fekete pontot tőlünk, a rally guide-ban megjelölt GPS pont ugyanis hibásnak bizonyult, nem csak mi, hanem más is forgolódott egy kicsit járművével. Szerencsére azonban közel voltunk a megoldáshoz, így pár perccel később, immár a jó helyen tudtunk leparkolni a hűvös reggelen (Szabolcsnak sem volt melege a 6,5 C-ban, de elveit nem adta fel, Nála a nyár májustól szeptemberig tart, akkor pedig a kötelező viselet a rövidnadrág).

Kicsit furcsa volt látni a tesztnek kijelölt terepet, a pálya és a nézők közötti magas kerítést, a nézők számára fenntartott viszonylag kis területet és magának az útvonalnak a vonalvezetését. Szerintem nem volt méltó egy világbajnoki futamhoz… Csökő Zoli később egy három betűs szóval jellemezte az egészet, a kérdésre pedig, hogy akkor ez mire is volt alkalmas, azt az élces választ adta, hogy a versenyzők így legalább megnézhették, mennyire csúszik a vizes út.

A Fordok csak átgurultak reggel, a Citroenek viszont tempósabban közlekedtek, ám a mi fiúnkat, Turán Fricit sem kellett félteni. Persze idővel mindenki felbátorodott, jöttek az egyre rövidebb féktávok. Később elindultunk egy szervizparki portyára, aminek a végén szomorúan vettük észre, hogy a Turán-Zsíros kettős 307-ese tréleren érkezik vissza a csapathoz. Zsíros Gabi elmesélte kicsúszásuk történetét, de bizakodóan megegyeztünk, a shakedown eredményét vasárnapra is elfogadnánk.

Már a szállás felé tartottunk, mikor felvetődött a kérdés, lesz-e délután autogram osztás? A hotelben gyorsan átnéztük a dokumentumokat és örömmel tapasztaltuk, hogy tőlünk mindössze két kilométerre, Illkirch-be tették a rendezők ezt a programot. Nosza, indulás, hiszen elméletileg már el is kezdődött a dolog. Mikor odaértünk az S2000-es, a JWRC és az N-es autók versenyzői voltak még csak ott, de a hatalmas tömeg a Citroen gyári pilótáinak sátránál, Raikkonen névtáblája előtt pedig a hosszú-hosszú sor jelezte, hamarosan ideérnek a világsztárok is. Jöttek is a versenygépekkel, ami után minden nézelődő választhatott, beszélget, fényképet készít és/vagy autogramra vadászik. Én Ogieréktől szereztem egy aláírást gyorsan, csak hogy a mellettük ülő Raikkonen-Lindström pároshoz közel kerüljek. Nem sokkal később a finnektől is meglett a kézjeggyel ellátott poszter. Kifelé sem volt egyszerű menni, de átvágtam magam a masszív tömegen, aztán szemben észrevettem Fricit, aki éppen Ken Block navigátorával diskurált az autókat támasztva. Frici készségesen odajött, és azzal kezdte, hogy nem tudtak erről a programról, így nem készültek, ezért nem ül a számára kijelölt helyen. Sebaj, nekem ez jól jött, legalább beszélgethetünk! A jól sikerült diskurzus akkor ért véget, mikor megjelent Szente Viki és kicsi, ám rendkívül lelkes csapata, hogy a magyar versenyzőkkel készítsenek néhány képet. Ezután pár szót váltottam Vikivel, majd hű segítőjükkel, Szabolccsal (hiába, itt minden magyar különítményt erősített egy Szabolcs), ami után csak annyit tudok mondani: Viki, le a kalappal előttetek! A csapat ugyanis hihetetlen lelkesedéssel megy versenyről versenyre, jut túl a különböző kihívásokon és látszik rajtuk, élvezik az egészet! Öröm ilyen emberekkel találkozni!

Kocsiba pattantunk, hogy a ratjceremóniára odaérjünk, de miután vánszorogtunk a kocsisorban pár percet és rájöttünk, reménytelen időben beérni, úgy döntöttünk, inkább a szállás felé vesszük az irányt. A jól megérdemelt alvást jobban jött, az élményeket ez a délutáni aláírás-osztogatós móka amúgy is betetőzte!

Pénteken korán keltünk, hiszen az első, honlandsburgi szakasz 8:43-kor rajtolt és odáig egy 85 kilométeres etap vezetett a mezőnynek. Nekünk ez kijött 60-ból, hiszen a szállásunkat célirányosan Strasbourg déli részén foglaltuk, mivel két versenynapnak a helyszínei is abban az irányban voltak. Közelítve a szakaszhoz tűnt fel, hogy rendezők milyen ötletesen segítik a nézők tájékozódását: a műsorfüzetben különböző színekkel jelölték a gyorsasági szakaszokat, a nézői parkolókat pedig számokkal látták el. A szakaszokra igyekvő nézők ezek alapján a nagyobb kereszteződésekbe kirakott, a térképen jelzett színeknek megfelelő, számokkal ellátott nyilak segítségével könnyűszerrel odatalálhattak az előre kiszemelt helyre. A gyorsasági közepére mentünk, ahol a szervezők gondoskodtak a reggeli tornánkról. A kis parkolóban még éppen találtunk helyet a kocsinak, ahonnan két gyalogösvény vezetett a szakasz különböző helyeire. Mi a rövidebb, három kilométereset választottuk, de így is húsz percet gyalogoltunk az ösvényen, ami idővel egy kiszáradt patakmederben vezetett felfelé. Egy tempós részt néztük, ami nem volt nagy durranás, de legalább megindítottuk a napot és zavartalanul tudtunk csápolni Turánéknak. A magyar páros után szedtük is sátorfánkat, valamint a faágakra kifeszített magyar zászlót, hogy átérjünk a kör utolsó szakaszára. Itt sem úsztuk meg a gyaloglást, az előzőhöz hasonló, csak egy kicsit szélesebb ösvényen vezetett az út egy kétsávos, tempós részhez. A versenyzők ezen a pályarészen elég nagy tempót jöttek lefelé, majd egy jobbos, nem túl erős törés után el is tűntek az erdőben. Érdekes tanulmány volt, hogy a kanyart ki milyen íven veszi, mennyire snitteli le és engedi utána ki az autóját. Valahogy úgy tűnt, a Szuper 2000-es autókkal keményebb tempót diktálnak, persze lehet, az egész csak érzéki csalódás volt az üvöltő szívómotorok miatt. Ezen a helyszínen meg tudtuk nézni mind a négy világbajnoki mezőnyt, jó volt látni, hogy mindegyikben siettek a versenyzők.

A délutáni kört nem az első, hanem a második szakaszon kezdtük. A térkép szerint a főútról elfordulva egy darabig közösen vezetett a hegyi út a kettes és a hármas gyorsasági szakaszhoz, majd egy elágazás vitt külön irányba. A főúton már zárás, ha nincs semmiféle belépőd, gyalogolhatsz. Nem értettük a dolgot, mert az út mentén folyamatosan lehetőség volt a parkolásra, de valamiért mégsem engedték itt fel a nézőket autóval. Körülbelül öt kilométert autóztunk, mire odaértünk az elágazóhoz, aztán még hármat egy murvás úton, mikor megláttuk a szakaszt. Ha ezt gyalog kellett volna teljesíteni…

Egy jobbos derékszögű kanyarral találtuk szembe magunkat, az előző kör nyomaiból látszott, ha lehet, a VB-s mezőny is használja a padkát, levágja a kanyart. A nagy tömeg miatt nem volt egyszerű jó helyet keresni, de mindegyikünk talált alkalmas pontot, én a kijáratnál figyeltem, ki hogyan teszi vissza az ívbelső kereket az aszfaltra.

A napi negyedik szakaszunk a nyolcas, azaz a pénteki záró szakasz volt. Megvolt, hogy hova megyünk, de Szabolcs egyszer-egyszer megszólalt, hogy talán itt is fel lehetne menni a pályára valami kis, autóval is járható erdei ösvényen. Végül az egyikre rámentünk. Valakinek a birtokán szépen végigautóztunk, mire a másik oldalon egy főúton kiértünk. Azt nem tudtam, hogy eredetileg is erre mentünk volna, de a lényeg, volt rengeteg nézői autó, tehát nem jártunk rossz helyen, ez az út is a „Grand Ballonra” vezet. Már csak egy kérdés volt: a sorompó nyitva van-e? Nyitva volt, kimentünk az aszfalt útra, ahol a kétoldalt parkoló járművek között rövid úton utolértünk egy rendőri mikrobuszt. Néha meg kellett állni, mert szembe is jöttek, nem volt egyszerű elférni, de gyorsan felértünk a zárásig. Nálunk csak a mögöttünk jövő Motors TV-s stáb lepődött meg jobban, mikor a rendőrök egyazon lendülettel vissza is fordítottak volna mindenkit, mondván ez VIP és mozgássérültek számára fenntartott parkoló. A stábtag hölgy rögtön elkezdett fényképezgetni és telefonálgatni, hogy intézkedjen. A sorban harmadik autó nemes egyszerűséggel megoldotta a problémát, a srácok leparkoltak, mert hely volt bőségesen, aztán futottak a szakaszra. Én nem akartam meglógni, mivel mi voltunk az első autó, próbáltam elmagyarázni a rend francia őrének, hogy hiába fordít vissza, ha még jön szembe valaki, azonnal bedugulunk. Ráadásul elindulni sem tudtunk volna visszafelé, hiszen a sorunk vége benn állt a parkoló autók között. A csapat javaslatára én is szépen leparkoltam, de megegyeztünk, ha lesz büntetés, az a közösből megy. Persze felfelé gyalogolva láttuk igazán, mennyi szabad hely van még, ez alapján még inkább érthetetlen a rendőrök fafejűsége.

A versenyautók egy jobbossal erre a főútra fordultak ki egy szűkebb útról. Társaságunk kettészakadt, ketten a kereszteződést nézték, ami után még néhány száz métert jól be lehetett látni. Mi elindultunk szemben a menetiránnyal lefelé. A mezőny egy erdőből jött ki, volt egy kis fékes balos, egy rövid egyenes, amiből egy jobb4 következett, ezt követte a főútra való kikanyarodás, amit innen lentről a rengeteg néző miatt már nem lehetett látni. Loeböt óriási ováció fogadta, de a szűk jobbosban íven fordult el igazi látvány nélkül, csakúgy, mint a többiek. Aztán jöttek Turán Friciék, akik a jobbos kanyart kézifékkel, a nagykönyvben megírtak szerint teljesítették. A nézők tapsa nem maradt el, jó volt ebben a pillanatban magyarnak lenni! Köszi, fiúk! A következő WRC-sek sem használták a kéziféket, a S2000-es autókkal közlekedők viszont igen. Furcsa volt ezt látni, ugyanakkor mi is és a francia nézők is jobban élvezték ezt a fajta látványt, mint amit a „nagyok” nyújtottak. Lehet, hogy délelőtt sem csalt a szemünk az SWRC fiataljaival kapcsolatban? Mindenesetre óriási hangulat kerekedett itt a domboldalban.

A kocsiba beülve volt miről beszélni (a rendőrök sem alkalmaztak semminemű szankciót korábbi akciónkért), örömünket csak egy este beérkező üzenet rontotta el kissé: Turánék beestek, így csak a tizenötödikek.

A verseny második napjának reggelén csak egy kicsit keltünk később, mint az előzőleg, ennek az volt az oka, hogy nem voltak olyan távol az erre a napra rendelt gyorsasági szakaszok Strasbourgtól. A program négy különböző gyorsasági szakasz volt két körben. Természetesen a legelsőn kezdtünk, ami nem volt túl látványos nézői szemmel. A szakasz szőlőültetvények mentén kanyargott, jellemzően derékszögű kanyarokkal és az azokat összekötő egyenesekkel. Egy ilyen kanyarban néztük meg a mezőny elejét, amit ki lehet emelni, Hirvonen autójának szélvédője iszonyúan párás volt, Turánék nem jöttek és Block mester sem a helyén érkezett.

Az első húsz autó után a kör negyedik szakaszát vettük célba. Szerencsére az első rendezőnek nem dőltünk be – ő leparkoltatott volna minket az első lehetőségnél – mentünk tovább, így nem kellett sokat gyalogolnunk. A versenyre kijelölt útvonal egy szűk részről fordult ki a széles főútra. A szűk rész izgalmasabbnak ígérkezett, így a menetiránnyal ellentétesen gyalogoltunk be a pályára. Rögtön egy sodrós jobbosban találtuk magunkat, ahol meg is álltunk a belső íven, biztonságos helyen. Igazi finn feeling, fenyőfák, kissé murvás út, ami az időközben eleredő esőtől igazán csúszósnak is tűnt. A hatalmas látványról szőtt rózsaszínű álmainkat azonban a rendező egy csapásra eloszlatta, elküldött a príma kis helyről, miután szólt neki a rendőr. Pedig előtte megegyeztünk vele, hogy jó helyen állunk. Hab a tortán, hogy visszafelé tele volt emberekkel ez a rész is. Szóval odébbálltunk, még beljebb mentünk. Elég nagy csúszással kezdődött a szakasz, ez idő alatt elég nagy mennyiségű eső esett le, a poros út így meglehetősen csúszóssá vált már ránézésre is. Ennek megfelelően mindenki óvatosra vette a figurát, nem akart senki az árokban kikötni vagy a másik oldalon az útról az erdő mélyére lecsúszni. Megint csak azt kell mondanom, az S2000-es mezőny szolgáltatta inkább a látványt, ez talán ezen járművek butább hajtásának volt köszönhető.

A napi harmadik szakaszunk ismét egy szűk, erdei részen volt. Az eső ugyan már nem esett (itt talán kevesebb is volt a délelőtt folyamán), az aszfalt is felszáradt, de a bal ívű kanyart, ahol megálltunk, letövezték az első körben, így elég sok dzsuva került az útra. Hirvonen kivételével mindenki belül fordult el, a fiatal finn azonban ki tudja, mit gondolt, kijjebbről kezdte a kanyart. Mikor meglátta, hogy mi van a pályán, bizony eléggé le kellett lassítania. Ezzel ellentétben tapasztalatlan honfitársa, a Forma 1-es világbajnok a nagyokat megszégyenítő tempóval rongyolt át a pályaversenyeken nem jellemző akadályon. Szép volt, Kimi!

Mielőtt elkezdődött volna műsor itt, futottunk össze Csökő Zoliékkal. A navigátor elmondta, Friciék összesen tíz perc büntetést kaptak, emiatt nem volt érdemes elrajtolni, inkább a spanyol futamra spórolnak.

A záró szakaszt egy hosszú, salakos úton közelítettük meg, majd egy rétre kellett felkapaszkodni, ami nem is volt olyan egyszerű az esőtől felázott talajon. Éppen ezért csak egyesével engedték fel a kocsikat, ami percekig tartó araszolást eredményezett előzőleg. Mikor végre felértünk a „parkolóba”, a placc közepén, egy befejezetlen sorba álltunk be, nem oda, ahová a forgalmat irányító félvér csaj mutatott. Kiugrottunk, hogy rohanunk a pályához, mert már idő volt, de a csaj nagy hisztit levágva mutatta, legalább álljak közelebb a mellettünk lévő autóhoz. OK, kb. 3,5 centit odébb jártam, hogy a leányzó megnyugodjon. Az út mentén rengeteg ember, de azért találtunk helyet. Egy bukkan utáni bal1-et láttunk, amin nagy tempóval száguldottak keresztül. Sajnos csak néhány autó jött el, már Raikkonen sem érkezett, aztán nagy szünet. Úgy döntöttünk, nem várunk, mert ha etapra veszik a gyorsaságit, egyszerre indul el a tömeg. Visszafelé bandukolva még nem is láttuk a kocsit, a csaj már mutatta, merre óhajtja, hogy kimenjünk. Már robogtunk kifelé, de még ott állt a kijárat előtt. Erre lelassítottam, Szabolcs elővette a fényképezőt, amire a morcos tekintet bájos ábrázatba ment, a lány elkezdett pózolni a fényképező láttán… Hiába a hiúság, Ő is csak nőből van!

Szombat estére még maradt egy nagy kérdés: mi legyen a másnapi program? A versenyzők reggel a „még csak” hatszoros világbajnok szülővárosának, Haguenaunak utcáin teljesítettek egy szuperspeciálisnak megfelelő szakaszt, ezután a tervek szerint kétszer következett a majd’ 25 kilométeres bitche-i katonai gyakorlótér, végül a céldobogó előtt ismét végigszaladtak a rövid városi gyorsaságin. Én első ránézésre, még itthon úgy gondoltam, hogy a mezőny legelejét megnézzük a haguenaui pályán, majd megpróbálunk felérni a másik pályára. A nagy ötletelésben este azt is bedobtam, hogy a biztosabb megoldás mégiscsak az lenne, ha a gyakorlótérre megyünk, időben odaérünk és jó helyeket keresve megnézzük kétszer a mezőnyt. Végül maradt az első terv. Megbeszéltük, szigorúan az első öt autót nézzük meg, aztán sietünk fel a másik gyorsra. Ha nem érjük el ott a mezőny legelejét, az sem baj, majd megnézzük a következő körben, de így is megvan a napi kettő szakasz. Hiába, piszkálta mindenkinek a fantáziáját a hely szelleme, a francia szupersztár szülőhelyét látni akartuk. Így feküdtünk le, hogy aztán rövid idő alatt egy nagyot aludjunk.

Haguenauban hatalmas tömeg fogadott minket másnap reggel, de az akkreditációnak köszönhetően egészen a pályáig be tudtunk menni kocsival. Itt kell megjegyeznem, ha nincs a sajtómatrica, a hétvége során nem lett volna ennyire egyszerű a helyzetünk, a vándorlás szinte kizárt lett volna, helyette megnyertük volna a nem túl csábító lehetőséget az ismeretlen össztávú gyaloglásra.

Naivan csak annyit írok, a tribünön vártuk azt, hogy jöjjön az első autó (bár mondanom nem is kellene mást, hiszen a főbejáraton sétáltunk be, igaz, karszalagunk nem volt…). Már fenn csücsültünk, csak pár perc volt a rajtig, mikor egy soványka, sápadt kinézetű, sálat, sapkát viselő korosodó emberke tűnt fel, át akart valahogyan jutni az egyik tribünrészből a másikba. A biztonsági őr mondta neki, hogy ott nem lehet átmenni, menjen körbe. Az amúgy is feszült öreg erre láthatóan még idegesebb lett, olyan volt, mint akit nem engednek hazamenni, az őrt azonban meggyőzni nem tudta. Elindult a másik irányba tehát, a kapun kifelé. A helyi Lewis Hamilton hasonmásverseny győzelméért joggal pályázó biztonsági ember a nézők elismerő tekintetét keresve kaján vigyorral nézett erre körbe, kétségtelen, ezt a meccset könnyűszerrel hozta. Aztán természetesen elindult a buli, jöttek a versenyautók is. Nem is a velünk szemben található, nagy térrel rendelkező visszafordító nyerte el a tetszésünket, hanem az, amikor ezután kigyorsítva két szalmabála között egy kis balossal szűk helyre kellett betalálni a versenyzőknek immár elég nagy tempóval. Itt kellett vér a pucába! Sordo nagyon meggyőzőnek tűnt ezen a helyen. Tényleg csak az első ötöt néztük, előttünk mindenki háromszor-háromszor száguldott el, aztán elindultunk volna, de még felfedeztünk valamit, akarom mondani valakit: a kerítésen túl, a pálya hermetikusan elzárt belső részén velünk szemben ide-oda sétálva ténykedett a szpíker! Nem fogja kitalálni a Kedves Olvasó ki volt az: a bácsika a sálban, sapkában!

A 48 kilométeres táv teljesítésére a kilométerekkel megegyező számú percünk volt körülbelül. A lakott területeken való áthaladás, az ottani lámpás kereszteződések helyenként igencsak megakasztották az észak felé igyekvő kocsisort, de a kegyelemdöfést egy útjavításból eredő terelés adta meg. Ekkor vesztettük el reményünket, hogy időben odaérünk a napi második gyorsra. Menet közben azért azt kitaláltuk, hogy a szakasz végére megyünk, azzal is nyerünk jó tíz percet. Bitche-ben nagy volt a forgalom, de jól haladt a sor, mindössze egyszer állt, meg, amikor szembejött a nézőket ide-oda szállító autóbusz és alig fért el az autók között. Aztán megindult ismét a kocsisor, a nézőket balra leterelték a főútról a parkolóba, mi pedig vidáman mentünk tovább egyenesen immár tényleg zavartalanul. Egyszer csak feltünt a hatalmas tömeg, itt megpróbáltunk balra befordulni két épület közé, amit az ott lévő rendezők heves tiltakozással fogadtak. Igaz, volt ott az út két oldalán egy-egy tábla, de az az ellenkező irányba volt fordítva, így nem láthattuk, mit is mutatnak (később ránéztem a térképre és mosolyogva jöttem rá, ezek a beíró feloldó táblái lehettek). Nem volt mit tennünk, mentünk tovább, de pár méter után már nem is bántuk ezt, hiszen észrevettük, a főúttal párhuzamosan van egy másik út, azon zajlik a verseny. Leálltunk tehát az út szélén, ahová mindössze egy autó parkolt még, kiugrottunk a kocsiból és hallgatóztunk, milyen autó érkezik. Ez turbós… ez nem N-es, hanem WRC… ez Loeb!!! Igen, éppen átértünk a második gyorsaságira, bár ehhez az is kellett, hogy annak rajtja csússzon egy kicsit. Egy dologra nem maradt időm, a stoppert elindítani, amit a többiek majdnem hogy zokon vettek. Ezt is megoldottuk, a Léhi Sanyi bácsira eléggé hasonlító emberke az első kukkantás után készségesen mutatta az időkülönbségeket minden elhaladó versenyautó után. Már nem voltak túl nagy kérdések, csak az, hogy Latvala tud-e hozni Solberg húsz másodperces előnyén. Nos, tudott, előttünk hat szekundummal volt jobb, ami a következő szakaszra még nagy harcot ígért kettejük között. Az egyenest, amiben álltunk, egy jobbos kanyar előzte meg, amin a párosok nagy tempóval autóztak keresztül, majd szintén egy jobb kanyarral, de egy erősebb ívűvel tűntek el az egységek a fák mögött. Az SWRC futamgyőzelméért küzdő norvég Brynildsen csaknem tíz perc késéssel, összetört autóval, szétálló futóművel érkezett elénk, kicsit sajnáltuk a skodás fiút, mert jól ment, de ez (is) benne van a raliban.

A második itteni szakaszra kicsit beljebb mentünk, persze ez sem volt egyszerű, mert a rendezők nem akartak a katonai területre senkit beengedni. Odébb, a bozóton keresztül aztán sikerült a tervünk és egy hosszú egyenes végén, egy kavicsos jobb derékszögűben állapodtunk meg. Az előfutó autók még rendben eljöttek, aztán szóltak az ott lévő szervezők (akiknek nem volt gond, hogy ott vagyunk), ne várjuk a mezőnyt, a sok néző miatt törölték a szakaszt. Az, hogy rengeteg ember lesz a pálya szélén, borítékolható volt, hiszen a záró napra csupán ez az egy „igazi” gyorsasági volt kijelölve, tehát nem is volt más választás, mindenki ide jött. Elindultunk hát kifelé, mire a rádiós emberke még utánam szólt, hogy a francia bajnokság mezőnye, úgy néz ki, le fog jönni versenytempóban. Köszönöm, de mi azt már nem várjuk meg!

A városból kifelé egy hosszú kocsisor végén találtuk magunkat, ami nem igazán akart haladni. Jöhetett az alternatív útvonal és még egy, a hétvégi Franciaországban nem is túl egyszerű feladat: keresni egy nem kártyával üzemelő benzinkutat rövid úton, merthogy autóm a hétvégi erőltetett menetben már igencsak megszomjazott. Haguenauban sikerült tankolni, innentől kezdve már csak valamivel több, mint ezer kilométer várt ránk, hogy hazaérjünk.

Az elmaradt gyorsasági beszámolója helyett álljon itt, hogy kit hogyan láttunk a mi szemüvegünkön keresztül: Loeb fantasztikusan gyors, rövid féktáv, nagy kanyarsebesség és már tova is tűnt. Sordo autója többet mozog, a külső szemlélődő számára talán gyorsabbnak is tűnik, mint francia márkatársa. Egy dolog nincs csak a spanyol fiú birtokában, nevezetesen az a titkot, amit Loeb tud, amitől oly’ gyors. Solberg hozta a kötelezőt, kisebb meglepetésre Ogier, nagyobb csodálkozásunkra Latvala is fel tudta venni a versenyt Mr. Hollywooddal. Jól mentek a fiatalok, meglátásom szerint a Loeb utáni korszakban ők ketten fogják a világbajnoki címekért a nagy csatákat vívni. Hirvonen ezzel szemben meglehetősen indiszponált volt, még mindig idegen számára az aszfalt. Raikkonen tempójával nem volt gond, tetszetősen közlekedett, mindenképpen pozitívan csalódtunk benne. Azt már csak ő és mérnökei tudják megmondani, hol kapja a súlyos másodperceket. Turánék mindenhol látványosan és ezzel együtt gyorsan autóztak, kár a hibáért. A WRC-s mezőnyből még egy embert emelnék ki, Ken Blockot. Ez más terület, mint amiben ő otthon van, ami nagyon látszott produkcióján, még ott sem ment látványosan, ahol erre lett volna hely bőségesen, ráadásul nagyon lassú is. Nem így a Szuper 2000-es mezőny! Nem várt látvánnyal szolgáltak a szívómotoros, összkerekes autóval közlekedő párosok. Henningnek ez az autó sokkal jobban fekszik aszfalton, mint a WRC, de akik igazán kitettek magukért, az a komplett SWRC élmezőny Sandell-lel, Kosciuszko-val, Brynildesennel és az első napi műszaki gondok után feltámadó Prokoppal. A verseny embere cím győztese is ebből a mezőnyből került ki, kis csapatunknak egyöntetűen a Jari Ketomaa – Mika Stenberg páros produkciója tetszett a leginkább.

Egy élményekkel teli, jó hangulatú hétvégét zártunk, azt hiszem, mondhatom a többiek nevében is, kitűnően éreztük magunkat a francia világbajnoki futamon!

Andrew