Beszámoló az Akropolisz Rally-ról, Al-Attiyah és a Volkswagen kálváriájáról, a hangulatról, valamint a verseny történéseiről

Egyszer csak bekattant valami decemberben: látni kellene az Akropolisz Rally-t! Bizonyára ilyesfajta hirtelen támadt ötletei mindenkinek vannak, ami miatt viszont ezzel kezdem írásomat, az a görög versenyről alkotott korábbi képem: sziklás, durva, autógyilkos terep, a gépek nyüszítenek, a legénység fújtat, a túlélés a lényeg, nem a verseny. Ergó a nézők számára nem biztos, hogy annyira élvezetes ez a meccs. Valamiért mégis jött ez az ötlet… A csapatunk felállítása szerencsére kevesebb időt vett igénybe, mint a repülőjegy vásárlás és a szállás-, valamint kocsifoglalás.

A felszállás előtti este kicsit aggódva figyeltük az aktuális híreket a görög belpolitikai helyzetről, de gépünk szerencsésen landolt Athénban csütörtökön valamikor nagyon kora hajnalban. A lefoglalt 3 ajtós 1,2-es Clio (vagy valami hasonló) helyett az ügyintéző emberke nagy szabadkozások között csak egy nagyobb autót tudott biztosítani az eredeti elképzelés árában. Sebaj, így kaptunk tesztelésre egy (két kategóriával nagyobb) Toyota Auris-t. Mindekinek lesz saját ajtaja! Megpillantva az áldozatot, nem volt ennyire vidám a helyzet, szegény párát alaposan körbetörték már.

A shakedown-ra indulva gyorsan megnéztük az Akropoliszt (jelentem, megvan még!), hogy aztán időben odaérjünk a szakaszra. Máig nem tudom, mi volt a teszt helyszínén a meglepőbb, hogy rövidnadrágban fáztunk reggel 7-kor, vagy hogy nem igazán találkoztunk még ekkor nézőkkel. A szakaszt, aminek bukkanós részéhez aztán szép számmal érkeztek a fanatikusok később, szerencsére mindenki teljesítette legalább 3-4 alkalommal, így nem lehetett unatkozni, ráadásul a biztonságiak sem akadályozták meg a mozgást a pályán, lévén nem igazán találkoztunk velük.

A szállás elfoglalása után benéztünk a sajtótájékoztatóra, amire a WRC-sek közül Loeb, Latvala, Ostberg és Raikkonen volt hivatalos. Halk derültség kísérte Kimi pár szavas, semmit sem mondó válaszát a visszatérés örömére vonatkozó kérdéssel kapcsolatban, a szitu még az oly’ sok mindent tapasztalt Becs Williams-et is zavarba hozta kissé, a (kis)asszony megért rögtönözni és újabb kérdést feltenni a finn srácnak. Ahogyan néztem, Loebön látszik, trenírozzák rendesen, hogy az ilyesfajta PR eseményeken hogyan kell viselkedni: egyenes hát, kihúzott vállak, tartás, kis mosoly… a dolog menne is, csak az az erőltetett arckifejezés ne lenne hozzá!

A szervizparkban éppen pakolták fel a versenygépeket a kamionokra, trélerekre, hiszen a hivatalos rajtceremóniára az Akropolisz lábánál került sor. Ennek megfelelően a versenyzőkkel már nem igazán lehetett találkozni, viszont egy (arcról) ismerős ember tekert velem szembe. A „Szia Peti!”-re Borsos Péter megfordult és mintha ezer éve ismernénk egymást, hosszas trécselésbe kezdtünk. Elmondhatom, Peti nagyszerű ember! Remélem, nem haragszik meg, hogy leírom, beszéltünk többek között a Volkswagen lehetséges csapatfelállásáról, aminek kapcsán szóba jött a magyar szerelő „emberének”, Nasser Al-Attiyah-nak is a jövője. Nos, Peti elárulta, a német autógyár három éves szerződést kínált a katari versenyzőnek a Polo WRC projektben történő részvételre, aminek kapcsán az idei Dakar győztese igencsak gondolkodóba esett. A mérleg egyik serpenyőjében a gyári státusz, a másik oldal viszont, hogy valószínűleg nem indulhat szeretett versenyén, a 2012-es Dakaron és a londoni olimpián sem tud részt venni sportlövőként. (A nehéz) Döntés a következő héten - így fejeztük be a beszélgetést. Fentiek tényében igencsak furcsán hatottak a hétvégén hazulról érkező hírek, miszerint Al-Attiyah már alá is írt VW-hez. Ma már azonban tudjuk, a szerződés nem köttetett meg, a szimpatikus versenyző hátat fordított a németeknek, a szabadságot választotta a hosszú távú elkötelezettséggel szemben. A legújabb tervek szerint jövőre megy a Dakaron egy MINI-vel, majd egy Ford vagy Citroen WRC-vel a világbajnokságon.

A jól megérdemelt vacsora a versenyközpont, Loutraki egyik tengerparti éttermében ért minket, ahol immár másodszor tapasztaltuk meg a nap folyamán, a görög egy igazmondó nép: a minden jóval, különböző húsokkal feltálalt négyszemélyes tál tényleg sok négy ember számára, lehetetlen elfogyasztani az utolsó falatig még oly’ éhesen is.

Rövid alvás után vágtunk neki a péntekre tervezett programnak. Mivel velünk együtt GPS-ünk sem járt még errefelé, a Loutrakitól észak-keletre lévő gyorsaságik elérése kisebb kalanddal indult. A jópofa szerkezet rávitt rögtön egy olyan útra, amiről hamar nyilvánvalóvá vált, a hétvégén itt verseny lesz. A baj nem is ez volt, sokkal inkább, hogy az út aszfaltot még nem igazán látott, ráadásul nagyon rossz állapotban volt. Hogy miért nem fordultunk vissza? Jó kérdés…  Először csak reménykedtünk, hogy mihamarabb szilárd talajt látunk, aztán meg már nem láttuk értelmét, annyi durva részen keresztülmentünk időközben. Biztosan elsírom magam, ha saját kocsival kellett volna ezt az etapot teljesíteni, így csak „szívtuk a fogunkat” és reménykedtünk, hogy a Toyota bírja a próbát. Mikor sok-sok kilométer, kisebb árkok, mély nyomok, hatalmas kövek után megpillantottuk a tengert, tudtuk, már csak egy kilométer és jön a megváltás. De milyen volt ez az utolsó egy kilométer!? Az úton kétszer-háromszor akkora kövek, mint amik például a vasúti töltéseket alkotják, és ez az egész úgy csúszott lefelében, hogy az ABS működése mellett sem akart lassulni az autó, csak fordult keresztbe… Megváltás volt kiérni a főútra! Mint utóbb kiderült, kisebb levágásokkal fordított irányban átjöttünk a verseny hatodik gyorsaságiján, az utolsó kilométer pedig a szakasz rajtjához vezető etap volt, Latvala Fordjának első differenciálműve sejtett már valamit a rá váró kihívásokból, ezen a kilométeren mondta azt, köszöni, nem kér a továbbiakból.

Az első szakaszra még a fenti kalandok után is időben érkeztünk, az ismerősök korábbi beszámolója és a reggeli tapasztalatok kicsit óva intettek, így inkább a biztosan megközelíthető cél felől közelítettük meg a pályát. Egy tempós, szűk részen két balkanyart láttunk, ahol Solberg és Ogier tűnt ki gyorsaságával. A mezőnyt végignéztük, majd indultunk északra, a négyes gyorsaságira. Itt újfent kiderült, a görögök lazán kezelik a világbajnoki futam rendezésének kérdését. Történt ugyanis, hogy a célt vettük célba, aminek feltételezett helyén a rendőr vidáman intett, mehetünk tovább. Mikor ráértünk a murvára, jött az eszmélés, már fent vagyunk a gyorsaságin. A furgonokból, melyek mellett elhaladtunk, éppen akkor pakolták ki a cél és a beíró felszereléseit. Mindez az első éles autó rajtja előtt másfél órával.

Csak néhány párost vártunk ezen a helyen, időközben megbeszéltük, módosítunk programunkon. Innen Thivára, az egyetlen aznap ismétlődő szakaszra megyünk vissza, mivel ott láttunk egy jó helyet még reggel, illetve amúgy sem vágytunk a hatos gyors megközelíthetetlen gyötrelmeire. Thiván aztán ismét csak családias hangulatban parkoltunk le, nem úgy tűnt, mintha egy VB futamon lennénk. Pár éve többen voltak egy-egy parkolóban itthon is. A kiszemelt hely egy széles derékszögű balkanyar volt, igazán fényképezőbarát hely. A versenyiroda ingyenesen küldte a híreket, eredményeket SMS-ben, így tudtuk, a defekttel érkező Loeb újabb súlyos másodperceket könyvelhet el a már bezsebelt tetemes lemaradása mellé. Aztán kiderült, a franciák sokszoros világbajnoka mégsem kapott olyan sokat itt ahhoz képest, hogy mennyit ment még felnin. A mezőny eleje nagyon látványos volt, majd hasonló produkcióval rukkoltak elő az SWRC-s fiúk, köztük Turán Friciék is. A MINI még nem igazán megbízható, Oliveira éppen előttünk parkolta le a vasat.

Kis esélyt láttunk az esti szervizparkra, de egy akadályra nem készültünk fel: a napi utolsó szakaszt, az ominózus hatos gyorsot párszáz méter erejéig kihozták az egyetlen főútra, ami északi irányból Loutrakiba vezet. Érdekes volt a szituáció, az előző faluban kint állt a rendőr, de semmit nem szólt, aztán a záráshoz közeledve az út két oldalán parkoló járművek, köztük egy autónyi hely, ahol volt, aki erre, volt, aki arra próbálkozott. Mondanom sem kell, rendező sehol! Félreálltunk, akik már bedugultak, mondták, pár perc, míg elmegy az utolsó versenygép, aztán talán konszolidálódik a helyzet. Egyszer csak megjelent a Volkswagen (akkori) reménysége, Nasser, aki természetesen bement a parkoló kocsisorok közé. Ilyenkor van, aki azért örül, mert kap egy pacsit vagy aláírást, mi másban láttuk boldogságunkat, és gyorsan beálltunk a Fiesta mögé. Ki merné mondani egy versenyautónak, hogy tolasson többszáz métert? Az esti szervizpark lehetőségét így dobtuk, de ettől függetlenül jól érzéssel zártuk a napot, hiszen jó helyeken láttuk a mezőnyt háromszor, éppen annyiszor, ahányszor terveztünk.

Szombaton 11 órakor vágtak neki a párosok a napi penzumnak az Istenek raliján, így volt időnk a feltöltődésre. Szokás szerint a napi első szakaszt vettük célba. A zárásnál lévő szűk hajtűkanyar csábított, de az első körre inkább felgyalogoltunk egy kicsit. Itt már látszott, hétvége van, jóval több volt a néző, mint előző nap.

A tempós balosból megérkezve mindenki próbált szűken fordulni a jobb derékszögűbe, mert azt egy balkanyar követte. A helyiek kedvencének, Lambros Athanassoulas-nak az első napja nem a várakozások szerint alakult, hiszen kiütötte a Fiesta WRC futóművét a második szakaszon. A szuperrali szabálynak köszönhetően azonban visszaállt, amit a nézők nagy ovációval fogadták. Ott Tanak ugyanakkor nem jött a helyén, az SWRC mezőnyt vezetve, csak valamikor Turánék környékén érkeztek, behorpadt tetőlemezzel, pókhálós szélvédővel. A jövő nagy reménysége a srác, elképesztően gyors, de sokat hibázik még. Igaz, valahol azt is olvastam, egy csapatvezetőnek ez a kellemesebb elfoglaltság, gyors versenyzőjéből megbízhatót faragni. A másik verzió nehezebben megy, a nem sokat hibázó, de lassú fahrerből gyorsat csinálni…

Tettünk egy kósza kísérletet átérni a kör utolsó szakaszára, de ezt feladtuk az idő szűkében. Beiktattunk inkább egy tankoló zónát, ahol az 1,33-as motorral nem túl fürge Aurist át is néztük, hogy egyben van-e az előző napi extrém igénybevétel után. Korábban körbetörték, nálunk az alja kapott egy kicsit, már csak a tető hiányzik… Uppsz, jut eszembe, az átvételtől nem működő bal hátsó féklámpa javítását elfeledtük itt! Mindegy, úgysem a féket használtuk a hétvégén!

Délután a reggel kiszemelt hajtűkanyarban táboroztunk le, ami olyan, de olyan szűk volt… Az elsőként érkező Citroenek szépen teljesítettek, de jött Latvala, aki egy szenzációs, „lebököm az elejét és lekörzőzöm” fordulóval vitte a nap közönségdíját!

Az esti szakasz előtt egy jól megérdemelt zuhany és egy gyros jelentette a frissítőt, majd megtekintettük a hangulatos üdülővárostól néhány kilométerre lévő szakaszon sok ezer nézővel egyetemben az idei verseny egyik újdonságát, a sötétben megrendezett murvás gyorsaságit. A brit versenyt kivéve manapság sajnos nem igazán iktatnak ilyet a programba sehol sem, pedig megvan ennek a maga varázsa.

Említettem volt, hogy a görögök lazán veszik a verseny lebonyolítását. Ennek egy újabb, hihetetlen példáját tapasztaltuk, mikor a Szuper 2000-es kocsik után elindultunk autónk felé. Egy motoros is úgy döntött, ideje volna hazafelé venni az irányt, a baj csak az volt, hogy ezen ötletében a gyorsasági szakasz cél és stop állomás közötti útvonala komoly szerepet töltött be. A beíróig nem jutott, a ráfordulás közben elcsúszott az út közepén. Szerencsére a motort gyorsan talpra állították, és letolták a következő érkező versenyautó előtt. Bent Loutrakiban újabb ilyen őrültet fogtunk ki, a lassító kocsisorok közepette a helyi Rossi vágódott be elénk, de akkorát kellett fékeznie, hogy lefulladt alatta a motorja. Strandpapucsos lábával gyorsan berúgta a gépet, majd sisak nélküli fejével piszokmód gyorsan felmérve a szituációt, már kerülte is ki az előtte lévő autót. Csakhogy szemből hirtelen megindult a kocsisor. A srác éppen elfért, a szembejövő meg azóta is keresi az állát.

Másnap reggel visszafelé ugyanitt, szinte ugyanígy folytattuk. A sor végén battyogó robogósnak lassú volt a tempó. Kivágódott hát balra, fel a járdára, ahol zavartalanul, immár saját tempóját tudta diktálni. A vasárnapi gyorsaságik közel voltak, viszont ezeken lehetett a legnagyobb tömegre számítani. Az Aghii Theodori nevezetű gyorsaságira érkeztünk, ami kétszer szerepelt a programban, valamint ennek első négy kilométere adta a Power Stage szakaszát is. Az első körre felgyalogoltunk, ahol már nem volt olyan sok néző. Fura volt a magyar valósághoz szokott embernek, hogyha egy-egy autó elhaladása után az ember fiai, lányai nem ugyanoda fordulnak vissza a porfelhőből, senki nem szól a másiknak, hogy nem lát, mindenki odébb tud lépni egy picit. Mitöbb, egy idő után megindult a csere-bere a pozíciókat illetően, hogy az emberek kicsit más pozícióból tudják rögzíteni az egymást követő autókat. Példaértékű viselkedés, volna mit tanulni. Amúgy a görög nézők a verseny egészét nagyon szimpatikusan szurkolták végig, látszott rajtuk, ez egy népünnepély, élvezik az egészet, vendégszeretetük pedig határtalan volt a szakaszok (nagyon-nagyon) poros szélein és bent Loutrakiban is. Itt jegyzem meg, sajnos egy-két hazánk fiában nem tudatosul, hogy vendégségben más szokások vannak/lehetnek érvényben, mint a saját portán. Volt olyan magyar „vagány”, aki vette a bátorságot és kis Szmenájával beállt a fotós pontra, az „álljunk úgy, hogy senki nem zavar senkit” alakzatba rendeződött hivatásos fotósok és nézők, egyszóval mindenki elé…

A reggeli tempós rész sem volt rossz, de a következő kör széles, kissé gödrös hajtűkanyarja még ütősebbre sikeredett. Ogier-n igencsak látszott, siet valahová, olyan messze megindította a DS3-at keresztbe.

Máig talány, honnan talált a fiatal francia a vasárnapi második körre akkora tempót - itthonról is csak az értetlenkedő SMS-eket kaptuk –, de tény ezen a két szakaszon a tíz másodperc leosztásával földbe döngölte nagynevű csapattársát. Ezek után a Power Stage-en, amit mi egy lobogós, dobálos balosban lestünk meg, csupán végig kellett volna gurulnia a győzelemhez, de megnyerte azt is, hogy a ponthátrányát ezzel is csökkentse. Loeb kissé frusztrált volt a célban. Feltenné az ember a kérdést, miért, hiszen van még miből (értsd: pontelőny) gazdálkodnia, de sokkal inkább az fáj neki, hogy a csapattársa gyűrte le. Hirvonen a végére összeszedte magát, de első kétnapi teljesítménye, és csapattársának technikai hibái már fel kellene, hogy nyissák a Ford szemét, ilyen produkcióval sohasem kerekednek felül a riválison. Solberg az első napi mézesmadzag után is boldognak tűnt a célban, úgyszintén az első SWRC győzelmét szerző Hanninen, valamint az elsőként a kategóriadobogóra felálló Turán Fici és Zsíros Gabi.

Nem szabad megfeledkezni egy hihetetlen emberi nagyságról, a kiváló sportember, Alberto Llovera teljesítményéről sem! Az andorrai versenyzőről talán nem mindenki tudja, hogy ígéretes műlesikó volt, az 1984-es szarajevói téli olimpiai játékokon részt is vett. Egy évvel később azonban egy baleset következtében sajnos lebénult deréktól lefelé. 1990-től ralizik speciálisan számára átalakított autókkal, manapság egy Fiat Punto S2000-sel vesz részt az SWRC küzdelmeiben, melyet teljes egészében kezeivel irányít. Az úriember célba ért ezen a hosszú és küzdelmes versenyen, amit kerekesszékével rögtönzött show-t bemutatva ünnepelt a céldobogón. Akaratereje, hozzáállása példaértékű lehet mindenki számára!

Az előzetes aggályokkal ellentétben sokkal inkább látványos, mint autógyilkos helyeken nézhettük a meccset, az élményekkel és a kitűnő hangulattal fűszerezve egy szuper hétvégét zártunk. Jó, hogy decemberben bekattant az a valami!

Fotók a versenyről az albumban találhatók!

Andrew