Az 1986-os balesetek miatt az FIA törölte a B és a tervezett S csoportot, ami nagyon költséges csapást mért a Lanciára. Az S csoportos autó már működőképes volt, hivatalosan Fiat Experimental Composite Vehicle-nek, ECV-nek nevezték el.

A típust később, 1988-ban tovább fejlesztették. Az ECV2 karosszériáját aerodinamikailag optimalizálták, de a fő változtatás, hogy a víz- és olajhűtők az autó elejére kerültek a hátsó részből. A borítás kialakításánál folytatták az ECV1-nél megkezdett utat, kevlárból, szénszálas és üvegszálas összetevőkből, valamint alumínium méhsejt anyagokból készültek a különböző alkatrészek. Az előző modell alapján módosították a súlyelosztást. A motor az 1759 ccm-es triflux rendszerű egység maradt továbbra is két turbófeltöltővel. Az intercoolert vízhűtéssel látták el.

A hajtás lényegében az S4-ből származott, a három differenciálműves rendszer a forgatónyomaték 30 %-át az első tengelyre, 70 %-át a hátsóra adta. A belső hűtésű tárcsafékekkel, a rásegítéses kormányművel, a kettős keresztlengőkaros futóművel szintén találkozhattunk korábban. A kocsi tengelytávja 2440 mm, a nyomtáv elől 1500, hátul 1520 mm, a kocsi súlya 910 kg.
Az autó ma is része a torinói Lancia Collection-nek.

Az ECV-kről további képek az alábbi videóban csokorba szedve:

Andrew