Get Adobe Flash player

45. Canon Mecsek Rallye – az első magyar IRC futam


Hosszú évek után először rendeztek hazánkban rangos raliversenyt, az International Rally Challenge látogatott Pécsre.

 

München-Bécs-Budapest Rallye, Taurus Rally, Mecsek Rallye. Hogy mi a közös ezekben a versenyekben? Úgy gondolom, nem túlzás, a magyar ralisport mérföldkövei a fenti rendezvények. Míg azonban az előbbi két, nemzetközileg is elismert eseményre a ’70-es években került sor, a Pécs környéki, több mint 40-es éves múltra visszatekintő verseny idén ért a csúcsra, mikor is az IRC sorozat történetében először látogatott Magyarországra. Anno az opeles Walter Röhrl jelenléte emelte az esemény fényét vagy éppen Guy Frequelin, aki tesztversenyt futott a brutális kinézetű, de sajnálatosan rövid történetű Renault Alpine A310-zel. 2011 szeptemberében a gyári Skoda csapatot üdvözölhettük itthon Jan Kopecky-vel, Freddy Loix-szal, a Skoda UK által patronált fiatal Andreas Mikkelsent, a peugeot-sok a különböző importőrök zászlaja alatt Bryan Bouffier-t, Guy Wilks-et és Thierry Neuville-t küldték harcba. A magyar nézők legnagyobb örömére eljött a nagy VB-s rutinnal rendelkező finn sztár, Toni Gardemeister, Toshi Arai és a komplett Proton csapat is.

Illusztris lista, igazán kellemes érzés volt körbesétálni az Expo Centernél kialakított szervizparkban a péntek délutáni-esti prológot megelőzően. Jártam már itt-ott, de a dolognak mégiscsak pikantériát adott az, hogy hazai földre látogatott egy népszerű eseménysorozat, keveset utazva lehetett a nagyok autóit nézegetni, neveiket az oldalablakon olvasni. Merthogy dél körül kihalt volt a szerviz, csupán a szerelők végezték az utolsó simításokat és azon rajongók ténferegtek, akik a munkából el tudtak szabadulni. Persze ha figyelmes volt az ember fia, máris láthatott érdekességeket: mivel Turán Friciék tudtak időt - és legfőképpen pénzt - szakítani VB-s programjuk közepette, indultak Markko Martin Fiestájával, a csapatot a helyszínen felügyelte az ötvilágbajnoki futamot nyert egykori pilóta. Az észt gárdánál azonban nem csak Markko, hanem Ott Tanak is a csapat szerves részét képezi. A fiatal szupertehetség Pécsre szerelői státuszban érkezett éppen.

Már majdnem a Plaza felé vettük volna az irányt, mikor megpillantottuk a Skoda csapat megérkező tagjait. Tettünk emiatt még egy karikát. Mire odaértünk a cseh sátorhoz, Kopecky-ék kászálódtak kifelé a kamionból, kezükben a sisakokkal. Itt valami készül! Matattak kicsit az autóban, beszélgettek pár szót a szerelőikkel, amiből azt a következtetést lehetett levonni, kerékcserét fognak gyakorolni. Így is lett. Hurrá, ilyen gyakorlást élőben még nem is láttunk! Pláne olyat, hogy az első kísérlet kudarcba fullad, mivel az emelő alá rakott trepnilemez, ami puhább talajon biztosítaná, hogy ne süllyedjen meg az emelőszerkezet, a szervizállomás műanyag borításán könnyedén elcsúszott, lehetetlenné téve a kocsi biztonságos megemelését. A stopper újraindult, a második próbán Janék már nem használták a kis lemezt, másfél perc alatt végeztek is. A művelet azonban nem volt szeplőtlen, az hagyján, hogy a csomagtérfedél bal oldali gyorszárát nem rögzítették, a művelet végeztével az egyik szerelő diszkréten mutatott lábával a földön maradt kerékanyára…

A prológra érdemes volt három órával a kezdés előtt kiülni, jóval több néző érkezett a külföldi sztárok miatt, mint az előző esztendőben. Sorra születtek a fogadások, hogy mennyi lesz a győztes idő, lesz-e, aki egy perc alá megy, és hogy valamelyik magyar vagány fityiszt tud-e mutatni a külföldieknek. Végül a két utolsó kérdésre nemleges válasz született, Mikkelsen pedig bele sem tudott szólni ebbe a csatába, lévén Skodájának jobb oldali ülését foglalta el, az autóját navigátora vezette. Az adottságok figyelembe vételével jó kis közönségcsalogatót láttunk, viszont úgy gondolom, a hangulat lehetett volna jobb. Nem kell elmenni a Barum Rally zlini szuperspeciáljáig, sem a német világbajnoki futam szpíkeréig, elég a hungaroringi WTCC futamra gondolni. Pénteken estefelé Pécsen hiányzott valami, hogy az eseményhez rangjának megfelelő igazán jó atmoszféra alakuljon ki. És ebben nem a szpíker, az egyébként a hétvégi tevékenységéért sokat kritizált Kőváry Barna volt a ludas, ő igyekezett.

Szombatra érdekes programot raktunk össze, nem akartunk egy helyben öt órát várni két kör között. Szokás szerint mentünk a legelső gyorsra, ott még azért mindenkit láthatunk. Bejött a megérzés, a mezőny első része után a cél felé bandukolva előbb hosszú-hosszú olajcsíkot fedezhettünk fel az aszfalton, majd a malájok reménységét, a Proton Satria S2000-est a fotocella után félreállva. Mittia Dotta kérdezte, látunk-e valamit a motortérben, de a mindenfelé szétfolyó olajon kívül semmit nem vettünk észre. Illet volna felfedeznünk, de mentségünkre szóljon, a páros sem vette észre, nem volt meg az olajszűrő (ezt később tudtuk meg), azt elhagyták valahol út közben. Giandomenico Basso már lent volt a stop állomásnál,  várva a mentősereget, egykedvűen ücsörgött az aszfalton, de mikor észrevette, hogy fényképezni akarjuk, gyorsan szemébe tolta napszemüvegét. Az első gyorson egyébként semmi különös nem tapasztaltunk, az élmezőny igyekezett, talán Asi és Kazár Miki részeredménye volt egy kicsit meglepő, gyengébben mentek a szokásosnál… Akciót magunknak okoztunk, a hat fős társaság 1,5 kilométert tett meg a gyorsaságin – ki gyalogolva, ki futva –, miközben az autók száguldoztak, hogy időben a kocsinál legyünk, átérjünk a következő helyszínre. Erre a megmozdulásra büszke azért nem vagyok, külföldön ezt nem nagyon mertem volna bevállalni.

Siettünk tehát át a kisvaszari elágazáshoz, amiről sejtettem, rengetegen lesznek. Mi két órával a harmadik szakasz rajtja előtt ott voltunk, olyannyira időben érkeztünk, hogy éppen akkor húzták ki a szalagokat. Félelmem, hogy sokan lesznek, ekkor még nem látszott beigazolódni, az igazi kálvária csak később kezdődött. Persze lehetett sejteni, gáz lesz, egy szem sportbíró volt az egész kanyarra, a gyorsasági egyetlen olyan pontjára, ahová oldalról be lehetett jutni. Nem azt mondom, akár egy hozzáértő ember is elég lenne, ha tudná kezelni a helyzetet, tudná irányítani a polgárőröket és a rendőröket, de hamar levettük, nem ez az MNASZ mellénnyel rendelkező srác ide a megfelelő egyén. Történt ugyanis, hogy rádiójába bemondták, az előző szakaszt etappá nyilvánították a mezőny közepétől, mire a srác megjegyezte, készüljünk, lehet, hogy előbb ideér a mezőny, mint a hivatalos rajtidő.

A várva várt tömeg szépen lassan közben érkezett, de inkább lassan. Érdekes módon a nézők nagy többsége negyed órával a rajt előtt érkezett, és a rossz kordonozás miatt – egy korlátot kellett volna az útjukba tenni minden gond nélkül a pályára özönlöttek. Mivel ők is látni akartak, nem számított a piros szalag, a másik néző, beálltak bárhová. Ekkor mondtuk azt, ha ezt egy nemzetközi ellenőr meglátja, nem lesz itt soha többé nemzetközi verseny. A citrom díjat azonban megosztva egy régi nagynevű versenyző és annak a sleppje, valamint az MNASZ prominens vezetői kapták, mindegyiküknek sikerült piros szalag mögé állni… Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt más jelentkező a címre: sportbíró barátunk a kanyar külső ívén, bukótérben tartotta a nézőket, míg az egyik előfutó nem ment el, csak azután engedte át azokat a túloldalra, de hihetetlen meglepő volt a kivezényelt rendőrök érdektelensége is.

A srácok viszont kárpótoltak mindenért, látszott, kezdenek belemelegedni a dolgokba, megfelelő látvánnyal párosulva fordulták el a kanyart. Utunk Árpádtetőre vezetett az Antalffy kanyarhoz, ahová szintén időben átértünk ahhoz képest, hogy csaknem a teljes mezőnyt láttuk előzőleg. Kis bandázás rég nem látott ismerősökkel, miközben a rádióban hallottuk, a mecsekpölöskei szakaszon a pálya céljánál még nagyobb káosz alakult ki, ami miatt ez az esti sötétben nem is kerül majd lebonyolításra. Arról is értesültünk már, hogy Orfűn verekedés volt, és hogy a mezőny külföldi részének furcsák az igencsak gyors mecseki gyorsok, a mozgó pályatartozékok mikéntjét – értsd padkavédő gumik, nem a helyükön lévő farönkök – pedig egyáltalán nem értik.

Árpádtetőn picit talán nagyobb látványra számítottam, a híres-hírhedt kanyart mindenki kellőképpen megtisztelte, míg ott voltunk. Utolsó szakaszunk a szombatra a pécsváradi gyors volt mert ott még nem jártunk aznap. Nézők által elzárt terület, így kényszerű módon egy erdei túrával támadtunk. Csak reménykedtem korábban, hogy megtaláljuk az ösvényt, de mikor láttam, többen is mennek a murvás úton kocsival megnyugodtam. Lerakva az autókat, ki tudja honnan, gyorsan rögtönöztünk egy idegenvezetőt, aki a gyalogtúránk során az irányt mutatta. A helyi emberke kérdezett menet közben egy jót, honnan is jöttünk. A Budapest-Kaposvár-Nagykanizsa háromször kiegészült a Szombathely tengellyel, válaszoltam, hiszen időközben a munkahelyi elfoglaltságok alól felszabaduló Szabolcsék is leértek a Mecsek lankáira. Mire elrajtolt a mezőny, teljesen besötétedett, teljes esélyegyenlőséget biztosítva a mezőnynek. A korlátozott látási viszonyokkal a Kakuszi testvéreknek és a Kazár-Percze párosnak nem sikerült megbirkózni, mindkét egység értékes pontok nélkül, az árokban fejezte be az évadzárók. Ez inkább Kazáréknak okozhatott fejfájást, hiszen a már-már zsebben tudott 3-as kategória bajnoki cím mások eredményétől vált függővé. Mi is küzdöttünk, nevezetesen a fényképezéssel, itt nem hagyatkozhattunk mások extra teljesítményű vakuira, saját kis gépeinket kellett valahogyan beállítani a körülményekhez. Azért sikerült néhány használható képet lőni.

Mivel kicsit feljebb álltunk, az első húsz kocsi után csatlakoztunk az időközben alkalmi partnerekkel kiegészült csapatunkhoz. A sötétben hatalmas bandázás alakult ki az ismeretlenekkel, a csúcspont az volt, mikor valamelyikünk bedobta a Hodula nevet, a másikunk akkor ébredt rá, honnan ismerős Misi hangja. Ezúttal is köszönet az egykori VFTS-es menőnek, hogy lefelé gyalogolva a sötétben nem hagytak magunkra az igencsak korlátozott mennyiségű zseblámpáinkkal, autójuk fényszóróival mutatták az utat az erdő sötétjében. Így utólag már egyértelmű, ez az esti szakasz volt a csúcspontja a versenynek. Nem feltétlenül a látvány miatt, sokkal inkább azért, mert a több ismeretségi köröm összejött, és a régi idők hangulatában nézhettük a versenyt.

Vasárnap reggel ellátmány beszerzés okán a „legkisebbekre is számító” egységben kezdtünk. Ha már ott voltunk, gyorsan belenéztünk a napi sajtóban. Az egyik lap közölt egy fotót Friciék Fiestájáról. Most sem végzett félmunkát a pilóta, a fa törzse jól kivehető nyomot hagyott a kocsi tetőlemezén, állapítottuk meg.

Remeterétre időben felértünk, volt lehetőségünk legyalogolni Abaliget felé jópár kilométert. Mivel három egységünk máshol volt elszállásolva és erre a napra nem volt megbeszélve semmi konkrét, Fecóval ketten úgy döntöttünk, a verseny második napján nem vándorlunk, inkább megnézünk a második szakaszon lefelében, a széles úton egy igazi bátorságpróbát. Úgy vagyok vele, egy versenyen egy-két momentum legyen, ami megmarad az ember agyában örökké. A hétvége folyamán ezt itt kaptuk meg, az idén hihetetlen sokat fejlődő Mikkelsen és Neuville hatodik telin megérkezve a „jobb 2 fékes fogod, mert rajta a bal 3-at” úgy fordulták el, hogy leestek az állak. Menet közben természetesen itt is megindult a bandázás, a borsodi srácok felvételek is tudtak mutatni az előző nap az Orfű végén történt attrocitásokról.

A második kört a remeteréti elágazóban lestük meg, ahol megint összejött a csapat, minden ismerős megérkezett, még azok is, akikkel nem volt megbeszélve. Mivel Kopecky az utolsó kör első szakaszán, Pécsváradon jókorát csippentett a versenyben vezető Mikkelsen előnyéből, a fiatal norvég úgy érezte, ritmust kell váltania a győzelem érdekében. Ez nem jött be neki, Árpádtetőről felfelé elvéreztek egy tempós, bukkanós kanyarban. Kopecky még eljött, aztán szünet, mivel Mikkelsenék az útra döntöttek egy fát is. Pár perc után folytatódhatott a meccs (dicséret a rendezőknek, hogy ezt ilyen korrektül lekezelték, és hogy nem volt más csúszás a programban), Neuville pedig parádésan fordult el előttünk. A magyar élmezőnyt vártuk már csak meg, aztán elindultunk. Gondolkodtunk egy kicsit a céldobogón, de inkább hazafelé vettük az irányt, mivel mindkettőnkre feladatok vártak még otthon. Az már csak a sors fura fintora volt szerencsére, hogy ekkor nem ért véget még számunkra az első magyar IRC futam. A Rally Rádió szorgalmasan közvetítette az utolsó szakaszok drámáit, majd bemondta, Kopecky-ék nyertek Neuville előtt mindössze 0,8 másodperccel. Bravó, nagy verseny volt mindenkitől! Miközben Szigetvár felé haladtunk és jöttek szembe az utolsó gyorsról lecsorgó előfutók, adta magát az ötlet. Szentlőrincen a lámpás kereszteződésnél félreálltunk és vártunk. Jött is előbb Neuville, majd a csehek. Megcéloztam a Skodát, Kopecky-ék meg is lepődtek, miért nyitom ki autójuk ajtaját. Miközben egymással, illetve a csapattal beszéltek rádión, megvolt a kézfogás mindkettőjükkel, iwiw gyanús képek születtek.

Jó szájízzel zártuk tehát a futamot, hazánk első IRC versenyét, mely azért vegyes érzéseket hozott. Ahogyan említettem, ki tudja, hogy az irtózatosan gyors pályákra mennyire vágyik vissza a nemzetközi mezőny, mennyire viselték meg a külföldieket a nem az itiner szerint „megépített” pályák. Arról sincs hír, a felügyelőkhöz milyen információk jutottak el ezekből a nyilatkozatokból és mennyit érzékeltek a biztonsággal kapcsolatos problémákból. A verseny követően azonban bizakodásra utaló hírek láttak napvilágot a folytatást illetően. Fontos, hogy jó a rendezvény sportdiplomáciája, mindamellett az is a malmunkra hajthatja a vizet, hogy a ilyen-olyan okokból több rendező is visszavonta rendezési szándékát szerte Európában.

 

Fotók a versenyről az albumban találhatók!

 

Andrew