Colin McRae 1994-ben nyerte meg először hazai világbajnoki futamát, de akkori navigátora, Derek Ringer véleménye szerint az 1990-es, incidensekkel tarkított verseny volt az, ahol a legenda megszületett. Ennek az RAC Rally-nak a hihetetlen túlélési történetére emlékszik vissza Ringer:

„Az 1990-es RAC nélkül nagyon is lehetséges, hogy a többi sem történt volna meg. Az 1990-es egy kemény szezon volt, és semmi sem dőlt el még a következő évre vonatkozóan. A RED által futtatott Ford Sierra Cosworth 4x4-gyel mentünk az az évi RAC-n, az Audi Sport Rally-n vettünk részt az autóval teszt gyanánt, másodikként végezve csapattársunk, Russel Brookes mögött.

Harrotage-ből rajtolva az első napon a megszokott impozáns hazai szakaszok voltak, az úgynevezett Mickey Mouse szakaszok. Chatsworth-ben – ami az ötödik gyorsasági volt – eltaláltunk a hátuljával egy kaput, ami mögött egy kőfal volt. Kibotorkáltunk a szakaszról, ahol a gyorsszerviz már várt. A srácok betettek egy új bal hátsó sarkot az autóba, nem emlékszem, de talán egy hátsó diffit is. Befejeztük a napot. Ez azonban csak a kezdete volt ennek a kalandnak…

A második nap Yorkshire-ben volt, azok a szakaszok rendben voltak a sötétedésig, Croptonban ugyanis teljesen összetörtük a kocsit. Beesetünk az árokba – szokás szerint – az én oldalamon, ahol komolyan megsérült. Amikor kijöttünk a szakaszról, rádióztam John Millingtonnak, aki akkor a RED koordinátora volt. John mozgósította az embereket a járművekkel, hogy jöjjenek megjavítani az autót. Megcsináltuk, és mentünk a napi utolsó szakaszra, ami Boltby-ban egy rövidebb gyorsasági volt. Emlékszem, azon a ponton Ray Sherratt mérnöknek alapjában lett elege. Annyira összetörtük a cuccát, hogy azt mondta, ’itt a vége, megyek’. És ez még csak a második napon volt.

A következő reggel elindultuk észak felé. A keddi nap első szakasza a hamsterley-i volt, amiről egy dögrováson lévő motorral jöttünk ki. A csapat azonban úgy számolt, ha tudjuk folytatni, ki tudjuk cserélni a hengerfejet az éjszaka, volt ugyanis egy tartalékmotorunk az egyik szervizautóban. Colin azt mondta, ’képtelenség ez, nem fog addig kitartani’. A kisteherautó, amiben a motor volt, fenn volt már Kielderben, amerre mentünk. Egy kocsma mögött parkolt, John pedig hívta a kocsmát, hogy megpróbálja megbeszélni a fiúkkal, vegyék le a hengerfejet a tartalékmotorról.

Akkoriban nem voltak különféle kommunikációs csatornák, ilyesmik. Rádiókapcsolat volt a raliautó és a kísérőautó között, de hat mérföldön belül kellett lennünk nagyjából tőlük, hogy működjön a dolog. Nem úgy volt, mint ma, nem volt nyomonkövetés vagy állandó kapcsolat, nem tudtunk mást azokban az időkben. Ami különbözött, hogy nagyjából a szakaszok egyharmada után gyorsszerviz várt minket az útvonalon. Néha azonban nem lehetett megvárni őket, ekkor kreatívnak kellett lenni, és kellett egy kis szerencse is.

Talán nem voltam a legjobb navigátor az itinerolvasásban, vagy nem tudtam az egót masszírozni, de nagyon jó voltam a kríziskezelésben! Ez pedig egy kisebb krízis volt, amikor a motor kidőlni látszott. Vigyáztunk felfelé a kocsira, elértük a kocsma parkolóját, a fiúk kicserélték a hengerfejet, aztán pedig folytattuk utunkat a következő szakasz felé. Késésben voltunk, az autók azonban sorban álltak, így mégiscsak sikerült azt az időt megkapni, amit akartam.

Láss csodát, a hengerfejben másfajta vezérműtengelyek voltak, ez Colinnak jobban tetszett, talán ötszázzal is többet forgott a motor vagy tíz lóerővel többre volt képes a felső tartományban. Leforrázott macskaként mentünk Kielderben. Nagyon jól sikerült. Volt egy váltócserénk az út szélén, máskülönben jól alakult minden.

Aztán mentünk legjobb időket a Yair-on és a Castle O’er-en, azokon a szakaszokon, amiket elég jól ismertünk, mégis nagy dolog volt megszerezni az első szakaszgyőzelmeket világbajnoki szinten. Ez egy különleges pillanata volt a versenynek. Néhány embert arra késztetett a dolog, hogy leüljön és elkezdjen jegyzetelni. Colin nem volt az a fajta srác, aki megveregette a saját vállát néhány legjobb idő miatt. Megnézte az időket és azt mondta, ’lesz még ilyenem’. A verseny azon részén a dolgok nagyon jól alakultak, a skót szakaszokon nagyon gyorsan mentünk. Kétségkívül otthon éreztük magunkat!

Készen álltunk arra, hogy a sötétben visszatérjünk Kielderbe, ezek a dolgok vártak ránk. A legjobb tízben voltunk, ott, ahol szerettünk volna lenni a rajt előtt, és reméltük, hogy minden problémát magunk mögött tudtunk már…

Az én oldalamon lévő ajtóval gondok voltak a Croptonban történt előző napi baleset óta. Onnantól nem volt semmilyen ajtó vagy ablak, ami tökéletesen illeszkedett volna, a kocsi belsejét így sár borította. A srácok végül behegesztették az oldalamon, ami megoldotta a problémát. Ez azt is jelentette, hogy nem tudtam kiszállni a kocsiból. És ez volt az, ami miatt a technikai felügyelők ismét kinyittatták az ajtót. Szerencsére a fiúk találtak egy farm kapujában egy csavart, amit betéve az ajtót zárva maradt – ezért is kapta a ’fészer’ nevet.

A csütörtöki – a harmadik – nap vége felé leszervizeltük a kocsit, és készen álltunk, hogy menjünk a szakaszra, azt hiszem, a Falstone volt ez, amikor az önindító megadta magát. Úgy döntöttünk, kicseréljük, nem volt értelme egy ilyenfajta hosszú szakaszra úgy felmenni, hogy nincs önindító. Késtünk tíz percet a rajttól. Azt hiszem, kifutottunk a büntetésmentes késésből addigra… Mindenesetre rohantunk a rajthoz, amikor eltörött egy féltengely. Rádiót ragadtam, hogy közöljem ezt a csapattal. A szervizautó összepakolt már és elindult, a kísérőautó azonban jött felénk, és beraktunk egy új féltengelyt. Eljutottunk a newcastle-i éjszakai pihenőig, ahol elővigyázatosságból kicseréltük a sebességváltót.

Másnap reggel felfedeztük, hogy az új váltó hibás, így a csapatnak vissza kellett tennie a régit, mielőtt elindulhattunk volna az első szakaszra, Harwood-ba. A gyorsasági reggel hatkor rajtolt, úgyhogy mindez a korai órákban történt. A befejező nap átvitt ismét Kielderen és a Lakes-en, egy nagyon tiszta napunk volt. Hatodikként fejeztük be a versenyt, büntetések nélkül.

Nézőpontom szerint ez a verseny volt a legfontosabb Colinnak és nekem. Oké, megnyerni a világbajnoki címet az 1995-ös RAC-n nyilvánvalóan jelentős volt, de 1990 nélkül talán el sem jutottunk volna odáig. Colin igazi tempót mutatott azon a versenyen. Mentünk a Vauxhall Novával és az N csoportos kocsikkal, de most ott voltunk egy jó autóval az olyan srácokkal szemben, mint Markku Alén, Juha Kankkunen, mindenki ott volt. És ne felejtsük el, az autó úgy meghajlott, mint egy banán! Egy igazi, ’a dolgod végeztével dobd el’ darab volt. És legjobb időket ment vele.

Ismertem már Colin képességeit a négykerékhajtásos autókkal. Svédországot egy Ford Sierra XR4x4-gyel teljesítettük egy évvel korábban, ugyanabban a kocsiban ültünk, mint amit Stig Blomqvist használt, amikor 1988-ban második lett a svéd versenyen. Stig úgy gondolta, nem lesz jó neki a kocsi ’89-ben, elment és talált magának egy nagy Audit. A verseny során Stig odajött és nagyon hízelgő volt a Colin által futott időkkel kapcsolatban; benne voltunk a legjobb tízben az első napon az 55-ös rajtszámmal rajtolva. Folyamatos váltóproblémáink voltak, de mégis befejeztük a futamot a tizenötödik helyen.

Mint ahogy a mi pályafutásunk egy nagy eseménye lett, az 1990-es RAC a RED csapatában is kiemelkedő volt a folyamatos küzdelem miatt. Ne feledjük, egy privát csapat, nem egy nagy gyári alakulat voltunk. Hihetetlen, hogyan dobáltuk az alkatrészeket a kocsira és tartottuk üzemképesen az út szélén. Az 1990-es verseny egy olyan, amit nem fogok elfelejteni egyhamar.”

Andrew