Get Adobe Flash player

Tragédiák és a B csoport beszüntetése

A B csoportos autók teljesítménye ugrásszerűen megnőtt a ’80-as évek közepén, hatalmas kockázatot hozva ezzel.

 

Az 1986-os évadban a világbajnokságon résztvevő raliautók fejlődése elérte a csúcsot, a kocsikban rejlő technológia és azok teljesítménye felvette a versenyt a Forma 1-es autókéval. A szezon a nagy gyárak szupergépeivel csodálatos rajtot vett Monte-Carlóban, hamarosan azonban minden rosszra fordult.

Ennek azonban volt már előjele, hiszen Attilio Bettega egy évvel korábban a Korzika Rally-n a Lancia gyári pilótájaként halálos balesetet szenvedett, majd néhány futammal később a Peugeot-s Ari Vatanen bukott egy hatalmasat Argentínában és szenvedett súlyos, életveszélyes sérüléseket. Ekkor már sokan kinyilvánították aggodalmukat a biztonságot illetően, de a fennálló B csoport szabályai nagyon nagy szabadságot adtak a fejlesztések terén, amiket a gyárak az eredményes szereplés érdekében igyekeztek minél inkább kihasználni. 

Stig Blomqvist emberfalak között az 1983-as Sanremo Rallye-n


A B csoportos raligépek teljesítménye néhány év alatt ugrásszerűen megnőtt, ezáltal nem csak veszélyesebbé, de a nézők számára roppant izgalmassá váltak, így hatalmas tömeg kísérte figyelemmel a versenyeket mindenütt. A mediterrán országokban a nézői biztonságot tradicionálisan elég lazán kezelték. A szupergyors B csoportos autók és a nem létező nézői felügyelet előre vetítette a katasztrófát, ami az 1986-os portugál futamon be is következett. A verseny első szakaszait hagyományosan a Sintra erdőben rendezték, mindössze húsz kilométerre a fővárostól, Lisszabontól, így garantált volt a nagyszámú közönség minden évben. Az elsőként elrajtoló autók vezetői gyakran számoltak be arról, hogy a nézők teljesen őrültek, egyszerűen lehetetlen versenytempóban közlekedni. Az embertömeg csak akkor nyílt szét, amikor a versenyautó pár méterre volt már csak előttük, és akkor is csak egy szűk sávot használhattak a versenyzők. 

A helyszín Portugália, a híres fafei gyorsasági közönségkedvenc ugratója. A kép önmagáért beszél


Joaquim Santos Ford RS200-ával tizenkettedikként rajtolt az ominózus verseny első gyorsaságiján. A toppilóták ekkor már túl voltak a szakaszon, az út „tisztább” volt, de azért akadt olyan, aki az út közepén várta a következő versenyautót. Santos egy gyors jobbkanyar, majd egy szűkebb jobbos után egy bukkanón elvesztette uralmát Fordja felett, és az embertömegbe csapódott. Két gyermek és egy nő a helyszínen életét vesztette, több tucatnyian sérültek meg. Egy gyerek a kórházba szállítást követően halt meg.

A baleset után a rendezők nem állították meg azonnal a szakaszt, még vagy tíz autó elrajtolt. A gyorsasági öt kilométer hosszú volt, a szerencsétlenség a negyedik kilométeren történt, tehát a rajtoltatás indokolatlanul hosszú ideig folyt még. A gyári versenyzőket ráadásul csak két szakasszal később értesítették arról, hogy milyen szerencsétlenség történt, a pilóták ekkor már a pihenőben az újabb körre készültek.

A Ford, miután értesült a tragédiáról, visszavonta autóit a versenyből. A rendezők folytatatták volna a futamot, csak azután döntöttek az ismétlődő szakaszok törléséről, miután több beadvány is érkezett. A gyári versenyzők a Hotel Estoril Sol tizenhatodik emeletén gyűltek össze, ahová később a FISA képviselői és a verseny rendezői is megérkeztek. Néhány órás mérlegelés után, 1986. március 5-én 15:30-kor a pilóták egy közös sajtóközleményt adtak ki a szállodában:

 

„Az okok, melyek miatt a közleményt aláíró versenyzők nem óhajtják a Portugál Rally-t folytatni, a következők:  

- Az elhunyt és a sérült nézők családjai iránt tanúsított tisztelet.

- A helyzet nagyon speciális itt Portugáliában: úgy érezzük, lehetetlen garantálni a nézők biztonságát.  

- Az első gyorsasági szakaszon történt baleset azért következett be, mert a versenyző próbálta kikerülni az úton álló nézőket, nem pedig az autó felépítése vagy sebessége miatt történt.

- Bízunk benne, hogy sportágunk profitál ezen döntésből.”

 

A közleményt huszonkét versenyző írta alá, tehát a verseny további folytatását bojkottáló döntésük egyhangú volt annak tudatában is, hogy az milyen reakciókat válthat ki.

A csapatvezetők különböző véleményen voltak. A fordos Peter Ashcroft már korábban visszaléptette csapatát, tehát teljes mértékben egyetértett a versenyzőkkel. Az Austin vezetője, John Davenport folytatta volna a futamot, de hagyta, hogy versenyzői döntsenek. A Peugeot-nál Jean Todt kezdetben a visszalépés ellen volt, a helyi nézőket pedig „fehér bőrű afrikaiaknak” titulálta. A nap folyamán jobban átérezte a helyzetet, talán ez is közrejátszott, de megváltozott véleménye, végül hagyta, hogy versenyzői a saját belátásuk szerint cselekedjenek.

A Lancia vezetője, Cesare Fiorio azonban az ellenkező oldalon állt. Influenzája miatt otthon volt, csak a következő napon érkezett Portugáliába. Az olasz hevesen tiltakozott pilótáinak döntése ellen, azt akarta, hogy azok folytassák a ralit. Ugyanezt a tábort erősítették a verseny szervezői is, akik úgy gondolták, elég a sintrai szakaszokat törölni, a futam folytatódhat. Így is lett, viszont ettől a gyári versenyzők távol maradtak.

A FISA is kemény érvekkel támadott, azzal vádolta a versenyzőket, hogy azok rossz képet festenek a sportágról, majd azzal félemlítette meg a sztárokat, hogy megvonja tőlük versenyzői licencüket. Szerencsére győztek az észérvek, nem lett folytatása ennek az ügynek.

Egy-egy futam hihetetlen tömegeket mozgatott meg, a biztonsággal nem igazán foglalkozott senki


Sajnos azonban biztonsági intézkedéseket nem hoztak, így két futammal később újabb szörnyű eset történt a világbajnokság korzikai futamán, majd a német Hessen Rallye-n a svájci Forma 1-es versenyző, Marc Surer szenvedett balesetet egy RS200-zal, amit navigátora, Michel Wyder nem élt túl.

A Tour de Corse történései teljes mértékben meghatározta a ralizás jövőjét. A Lancia Delta S4-gyel versenyző Henri Toivonen és navigátora, Sergio Cresto a verseny második napján, vezető pozícióban, a 18. gyorsasági szakaszon érthetetlen módon elvétett egy szűk balos hajtűkanyart és szakadékba zuhant. A vezetőülés alatt elhelyezett alumínium üzemanyagtartály megrepedt a borulás következtében, majd felrobbant. Toivonennek és Crestónak nem volt ideje kimászni a kocsiból, bennégtek. Az autóból csak néhány felismerhetetlen darab maradt. Az esetnek nem volt szemtanúja.

A mai napig csak találgatni lehet, mi okozhatta a balesetet. Az biztos, hogy Toivonen a verseny alatt komoly influenzával küzdött és lázas is volt, az autóba saját felelősségére ült be. A máskor mindig aktív és ideges pilóta akkor nagyon furcsán viselkedett, tompa volt és letargikus, viszont majdnem az összes gyorsot megnyerte. Sem a nézők, sem a kollégák nem értették, hogyan képes ilyen teljesítményre. A legszörnyűbb az egész balesetben az volt, hogy senki sem sejtette, hogy az megtörtént. Kicsit furcsállották, hogy a Lancia nem érkezett be a célba, de mindenki technikai hibára gondolt először. Mikor aztán a soron következő autó célba ért, és közölte a bírókkal, hogy hatalmas tüzet és füstöt látott a pálya szélén a hetedik kilométernél, mindenki számára világos lett, hogy Toivonen autója lehetett az. Mire a mentők a helyszínre értek, már a környező fák is lángban álltak. A tragédiát követően a Lancia visszalépett, a Peugeot azonban folytatta a versenyt állva maradt autójával.

Egy utolsó kép a nagy tehetségnek tartott Henri Toivonenről és navigátoráról, Sergio Crestóról


A FISA (Federation Internationale du Sport Automobile - az FIA által létrehozott, a nemzetközi autósportot felügyelő független szervezet) Jean-Marie Balestre vezetésével több döntést is hozott ezután. Elsőként automata tűzoltó készüléket kellett minden B csoportos kocsiba szerelni, ami egyszerre tud motort, utasteret és üzemanyagtankot oltani. Az utolsó néhány hónapban, az új generációs raliautókkal történt sok baleset miatt azonnali hatállyal betiltotta a B csoportos autók fejlesztését, új homologizációt ebben a kategóriában többé nem lehetett kérvényezni. A ralizás jövőjét nagyban befolyásoló döntés szerint a szervezet megtiltotta a B csoportos autók használatát az 1987-es évadtól kezdődően. Az Audi már korábban, a portugál eseményeket követően kivonult a világbajnokságról, a többi csapat viszont folytatta a szezont.

Vatanen csúszik a nézők közé a ’85-ös Monte-Carlo Rallye-n…


…a finn továbbment és megnyerte a versenyt…


…szerencsére senkinek nem esett komoly baja


A csúcskategóriás raliautók teljesítménye a ’80-as évek közepére hihetetlen módon elszaladt, azok több mint ötszáz lóerőt is képesek voltak leadni. Egy-egy fejlesztés után a teszteken a versenyzők kénytelenek voltak bevallani a mérnököknek, egyszerűen kezelhetetlen már járművük. Abban az időben még nem volt annyira előtérben a futóművek, hajtásrendszerek optimalizálása, mint manapság, a fékek pedig egyenesen gyengének bizonyultak a kocsik által leadott teljesítmény és az ebből adódó menetteljesítmény megzabolázására. A kétszeres világbajnok Walter Röhrl egyszer meg is jegyezte, két kezén meg tudja számolni azokat a pilótákat, akik szerinte ezeket az autókat képesek elvezetni. Sajnos a biztonsági rendszerek is kezdetlegesek voltak mai szemmel nézve, emiatt a balesetek nagyobb kockázatot jelentettek a versenyzők számára. A FISA nem kockáztatott tovább, az 1987-es évadban egy új korszak kezdődött, a B csoportos gépek helyét a jóval gyengébb A csoportos kocsik vették át a rali világbajnokságon.


Andrew