Az év elején rövid tanakodás után úgy döntöttünk, idei VB-s naptárunk a francia futamra korlátozódik, a terv az volt, hogy ezt a versenyt egy igazi „low cost”, azaz alacsony költségvetésű programmal oldjuk meg. Az útvonallapot látva is jónak tűnt a választás, hiszen a három nap alatt húsz gyorsaságit kellett teljesíteni a mezőnynek, amiből tíz megtekintése nem tűnt elbizakodott tervnek részünkről. Ezen paraméterek alapján létszámunk gyorsan betelt, aggódni csak a versenyt megelőző szombat reggel kezdtünk, hiszen Szabolcsnak hirtelen el kellett mennie egy svéd fuvarra, kérdés volt, hogy hazaér-e időben?Végül az eredetileg megbeszéltekhez képest egy órával később, szerda este hét órakor indultunk útnak Szombathelyről, hogy leküzdjük a mintegy ezer kilométeres etapot. Egy hosszan tartó osztrák rendőrségi razzia és néhány pihenő után csütörtök reggel fél hatra ki is értünk Strasbourgba, ahol rögtön a szervizparkot és a mellette megtartásra kerülő shakedown-t vettük irányba. A rendezők már itt kaptak egy ici-pici fekete pontot tőlünk, a rally guide-ban megjelölt GPS pont ugyanis hibásnak bizonyult, nem csak mi, hanem más is forgolódott egy kicsit járművével. Szerencsére azonban közel voltunk a megoldáshoz, így pár perccel később, immár a jó helyen tudtunk leparkolni a hűvös reggelen (Szabolcsnak sem volt melege a 6,5 C-ban, de elveit nem adta fel, Nála a nyár májustól szeptemberig tart, akkor pedig a kötelező viselet a rövidnadrág).

Kicsit furcsa volt látni a tesztnek kijelölt terepet, a pálya és a nézők közötti magas kerítést, a nézők számára fenntartott viszonylag kis területet és magának az útvonalnak a vonalvezetését. Szerintem nem volt méltó egy világbajnoki futamhoz… Csökő Zoli később egy három betűs szóval jellemezte az egészet, a kérdésre pedig, hogy akkor ez mire is volt alkalmas, azt az élces választ adta, hogy a versenyzők így legalább megnézhették, mennyire csúszik a vizes út.

A Fordok csak átgurultak reggel, a Citroenek viszont tempósabban közlekedtek, ám a mi fiúnkat, Turán Fricit sem kellett félteni. Persze idővel mindenki felbátorodott, jöttek az egyre rövidebb féktávok. Később elindultunk egy szervizparki portyára, aminek a végén szomorúan vettük észre, hogy a Turán-Zsíros kettős 307-ese tréleren érkezik vissza a csapathoz. Zsíros Gabi elmesélte kicsúszásuk történetét, de bizakodóan megegyeztünk, a shakedown eredményét vasárnapra is elfogadnánk.

Már a szállás felé tartottunk, mikor felvetődött a kérdés, lesz-e délután autogram osztás? A hotelben gyorsan átnéztük a dokumentumokat és örömmel tapasztaltuk, hogy tőlünk mindössze két kilométerre, Illkirch-be tették a rendezők ezt a programot. Nosza, indulás, hiszen elméletileg már el is kezdődött a dolog. Mikor odaértünk az S2000-es, a JWRC és az N-es autók versenyzői voltak még csak ott, de a hatalmas tömeg a Citroen gyári pilótáinak sátránál, Raikkonen névtáblája előtt pedig a hosszú-hosszú sor jelezte, hamarosan ideérnek a világsztárok is. Jöttek is a versenygépekkel, ami után minden nézelődő választhatott, beszélget, fényképet készít és/vagy autogramra vadászik. Én Ogieréktől szereztem egy aláírást gyorsan, csak hogy a mellettük ülő Raikkonen-Lindström pároshoz közel kerüljek. Nem sokkal később a finnektől is meglett a kézjeggyel ellátott poszter. Kifelé sem volt egyszerű menni, de átvágtam magam a masszív tömegen, aztán szemben észrevettem Fricit, aki éppen Ken Block navigátorával diskurált az autókat támasztva. Frici készségesen odajött, és azzal kezdte, hogy nem tudtak erről a programról, így nem készültek, ezért nem ül a számára kijelölt helyen. Sebaj, nekem ez jól jött, legalább beszélgethetünk! A jól sikerült diskurzus akkor ért véget, mikor megjelent Szente Viki és kicsi, ám rendkívül lelkes csapata, hogy a magyar versenyzőkkel készítsenek néhány képet. Ezután pár szót váltottam Vikivel, majd hű segítőjükkel, Szabolccsal (hiába, itt minden magyar különítményt erősített egy Szabolcs), ami után csak annyit tudok mondani: Viki, le a kalappal előttetek! A csapat ugyanis hihetetlen lelkesedéssel megy versenyről versenyre, jut túl a különböző kihívásokon és látszik rajtuk, élvezik az egészet! Öröm ilyen emberekkel találkozni!

Kocsiba pattantunk, hogy a ratjceremóniára odaérjünk, de miután vánszorogtunk a kocsisorban pár percet és rájöttünk, reménytelen időben beérni, úgy döntöttünk, inkább a szállás felé vesszük az irányt. A jól megérdemelt alvást jobban jött, az élményeket ez a délutáni aláírás-osztogatós móka amúgy is betetőzte!

Pénteken korán keltünk, hiszen az első, honlandsburgi szakasz 8:43-kor rajtolt és odáig egy 85 kilométeres etap vezetett a mezőnynek. Nekünk ez kijött 60-ból, hiszen a szállásunkat célirányosan Strasbourg déli részén foglaltuk, mivel két versenynapnak a helyszínei is abban az irányban voltak. Közelítve a szakaszhoz tűnt fel, hogy rendezők milyen ötletesen segítik a nézők tájékozódását: a műsorfüzetben különböző színekkel jelölték a gyorsasági szakaszokat, a nézői parkolókat pedig számokkal látták el. A szakaszokra igyekvő nézők ezek alapján a nagyobb kereszteződésekbe kirakott, a térképen jelzett színeknek megfelelő, számokkal ellátott nyilak segítségével könnyűszerrel odatalálhattak az előre kiszemelt helyre. A gyorsasági közepére mentünk, ahol a szervezők gondoskodtak a reggeli tornánkról. A kis parkolóban még éppen találtunk helyet a kocsinak, ahonnan két gyalogösvény vezetett a szakasz különböző helyeire. Mi a rövidebb, három kilométereset választottuk, de így is húsz percet gyalogoltunk az ösvényen, ami idővel egy kiszáradt patakmederben vezetett felfelé. Egy tempós részt néztük, ami nem volt nagy durranás, de legalább megindítottuk a napot és zavartalanul tudtunk csápolni Turánéknak. A magyar páros után szedtük is sátorfánkat, valamint a faágakra kifeszített magyar zászlót, hogy átérjünk a kör utolsó szakaszára. Itt sem úsztuk meg a gyaloglást, az előzőhöz hasonló, csak egy kicsit szélesebb ösvényen vezetett az út egy kétsávos, tempós részhez. A versenyzők ezen a pályarészen elég nagy tempót jöttek lefelé, majd egy jobbos, nem túl erős törés után el is tűntek az erdőben. Érdekes tanulmány volt, hogy a kanyart ki milyen íven veszi, mennyire snitteli le és engedi utána ki az autóját. Valahogy úgy tűnt, a Szuper 2000-es autókkal keményebb tempót diktálnak, persze lehet, az egész csak érzéki csalódás volt az üvöltő szívómotorok miatt. Ezen a helyszínen meg tudtuk nézni mind a négy világbajnoki mezőnyt, jó volt látni, hogy mindegyikben siettek a versenyzők.

A délutáni kört nem az első, hanem a második szakaszon kezdtük. A térkép szerint a főútról elfordulva egy darabig közösen vezetett a hegyi út a kettes és a hármas gyorsasági szakaszhoz, majd egy elágazás vitt külön irányba. A főúton már zárás, ha nincs semmiféle belépőd, gyalogolhatsz. Nem értettük a dolgot, mert az út mentén folyamatosan lehetőség volt a parkolásra, de valamiért mégsem engedték itt fel a nézőket autóval. Körülbelül öt kilométert autóztunk, mire odaértünk az elágazóhoz, aztán még hármat egy murvás úton, mikor megláttuk a szakaszt. Ha ezt gyalog kellett volna teljesíteni…

Egy jobbos derékszögű kanyarral találtuk szembe magunkat, az előző kör nyomaiból látszott, ha lehet, a VB-s mezőny is használja a padkát, levágja a kanyart. A nagy tömeg miatt nem volt egyszerű jó helyet keresni, de mindegyikünk talált alkalmas pontot, én a kijáratnál figyeltem, ki hogyan teszi vissza az ívbelső kereket az aszfaltra.

A napi negyedik szakaszunk a nyolcas, azaz a pénteki záró szakasz volt. Megvolt, hogy hova megyünk, de Szabolcs egyszer-egyszer megszólalt, hogy talán itt is fel lehetne menni a pályára valami kis, autóval is járható erdei ösvényen. Végül az egyikre rámentünk. Valakinek a birtokán szépen végigautóztunk, mire a másik oldalon egy főúton kiértünk. Azt nem tudtam, hogy eredetileg is erre mentünk volna, de a lényeg, volt rengeteg nézői autó, tehát nem jártunk rossz helyen, ez az út is a „Grand Ballonra” vezet. Már csak egy kérdés volt: a sorompó nyitva van-e? Nyitva volt, kimentünk az aszfalt útra, ahol a kétoldalt parkoló járművek között rövid úton utolértünk egy rendőri mikrobuszt. Néha meg kellett állni, mert szembe is jöttek, nem volt egyszerű elférni, de gyorsan felértünk a zárásig. Nálunk csak a mögöttünk jövő Motors TV-s stáb lepődött meg jobban, mikor a rendőrök egyazon lendülettel vissza is fordítottak volna mindenkit, mondván ez VIP és mozgássérültek számára fenntartott parkoló. A stábtag hölgy rögtön elkezdett fényképezgetni és telefonálgatni, hogy intézkedjen. A sorban harmadik autó nemes egyszerűséggel megoldotta a problémát, a srácok leparkoltak, mert hely volt bőségesen, aztán futottak a szakaszra. Én nem akartam meglógni, mivel mi voltunk az első autó, próbáltam elmagyarázni a rend francia őrének, hogy hiába fordít vissza, ha még jön szembe valaki, azonnal bedugulunk. Ráadásul elindulni sem tudtunk volna visszafelé, hiszen a sorunk vége benn állt a parkoló autók között. A csapat javaslatára én is szépen leparkoltam, de megegyeztünk, ha lesz büntetés, az a közösből megy. Persze felfelé gyalogolva láttuk igazán, mennyi szabad hely van még, ez alapján még inkább érthetetlen a rendőrök fafejűsége.

A versenyautók egy jobbossal erre a főútra fordultak ki egy szűkebb útról. Társaságunk kettészakadt, ketten a kereszteződést nézték, ami után még néhány száz métert jól be lehetett látni. Mi elindultunk szemben a menetiránnyal lefelé. A mezőny egy erdőből jött ki, volt egy kis fékes balos, egy rövid egyenes, amiből egy jobb4 következett, ezt követte a főútra való kikanyarodás, amit innen lentről a rengeteg néző miatt már nem lehetett látni. Loeböt óriási ováció fogadta, de a szűk jobbosban íven fordult el igazi látvány nélkül, csakúgy, mint a többiek. Aztán jöttek Turán Friciék, akik a jobbos kanyart kézifékkel, a nagykönyvben megírtak szerint teljesítették. A nézők tapsa nem maradt el, jó volt ebben a pillanatban magyarnak lenni! Köszi, fiúk! A következő WRC-sek sem használták a kéziféket, a S2000-es autókkal közlekedők viszont igen. Furcsa volt ezt látni, ugyanakkor mi is és a francia nézők is jobban élvezték ezt a fajta látványt, mint amit a „nagyok” nyújtottak. Lehet, hogy délelőtt sem csalt a szemünk az SWRC fiataljaival kapcsolatban? Mindenesetre óriási hangulat kerekedett itt a domboldalban.

A kocsiba beülve volt miről beszélni (a rendőrök sem alkalmaztak semminemű szankciót korábbi akciónkért), örömünket csak egy este beérkező üzenet rontotta el kissé: Turánék beestek, így csak a tizenötödikek.