Get Adobe Flash player

Az Istenek ralija

 

Egyszer csak bekattant valami decemberben: látni kellene az Akropolisz Rally-t! Bizonyára ilyesfajta hirtelen támadt ötletei mindenkinek vannak, ami miatt viszont ezzel kezdem írásomat, az a görög versenyről alkotott korábbi képem: sziklás, durva, autógyilkos terep, a gépek nyüszítenek, a legénység fújtat, a túlélés a lényeg, nem a verseny. Ergó a nézők számára nem biztos, hogy annyira élvezetes ez a meccs. Valamiért mégis jött ez az ötlet… A csapatunk felállítása szerencsére kevesebb időt vett igénybe, mint a repülőjegy vásárlás és a szállás-, valamint kocsifoglalás.

A felszállás előtti este kicsit aggódva figyeltük az aktuális híreket a görög belpolitikai helyzetről, de gépünk szerencsésen landolt Athénban csütörtökön valamikor nagyon kora hajnalban. A lefoglalt 3 ajtós 1,2-es Clio (vagy valami hasonló) helyett az ügyintéző emberke nagy szabadkozások között csak egy nagyobb autót tudott biztosítani az eredeti elképzelés árában. Sebaj, így kaptunk tesztelésre egy (két kategóriával nagyobb) Toyota Auris-t. Mindekinek lesz saját ajtaja! Megpillantva az áldozatot, nem volt ennyire vidám a helyzet, szegény párát alaposan körbetörték már.

A shakedown-ra indulva gyorsan megnéztük az Akropoliszt (jelentem, megvan még!), hogy aztán időben odaérjünk a szakaszra. Máig nem tudom, mi volt a teszt helyszínén a meglepőbb, hogy rövidnadrágban fáztunk reggel 7-kor, vagy hogy nem igazán találkoztunk még ekkor nézőkkel. A szakaszt, aminek bukkanós részéhez aztán szép számmal érkeztek a fanatikusok később, szerencsére mindenki teljesítette legalább 3-4 alkalommal, így nem lehetett unatkozni, ráadásul a biztonságiak sem akadályozták meg a mozgást a pályán, lévén nem igazán találkoztunk velük.


A szállás elfoglalása után benéztünk a sajtótájékoztatóra, amire a WRC-sek közül Loeb, Latvala, Ostberg és Raikkonen volt hivatalos. Halk derültség kísérte Kimi pár szavas, semmit sem mondó válaszát a visszatérés örömére vonatkozó kérdéssel kapcsolatban, a szitu még az oly’ sok mindent tapasztalt Becs Williams-et is zavarba hozta kissé, a (kis)asszony megért rögtönözni és újabb kérdést feltenni a finn srácnak. Ahogyan néztem, Loebön látszik, trenírozzák rendesen, hogy az ilyesfajta PR eseményeken hogyan kell viselkedni: egyenes hát, kihúzott vállak, tartás, kis mosoly… a dolog menne is, csak az az erőltetett arckifejezés ne lenne hozzá!

A szervizparkban éppen pakolták fel a versenygépeket a kamionokra, trélerekre, hiszen a hivatalos rajtceremóniára az Akropolisz lábánál került sor. Ennek megfelelően a versenyzőkkel már nem igazán lehetett találkozni, viszont egy (arcról) ismerős ember tekert velem szembe. A „Szia Peti!”-re Borsos Péter megfordult és mintha ezer éve ismernénk egymást, hosszas trécselésbe kezdtünk. Elmondhatom, Peti nagyszerű ember! Remélem, nem haragszik meg, hogy leírom, beszéltünk többek között a Volkswagen lehetséges csapatfelállásáról, aminek kapcsán szóba jött a magyar szerelő „emberének”, Nasser Al-Attiyah-nak is a jövője. Nos, Peti elárulta, a német autógyár három éves szerződést kínált a katari versenyzőnek a Polo WRC projektben történő részvételre, aminek kapcsán az idei Dakar győztese igencsak gondolkodóba esett. A mérleg egyik serpenyőjében a gyári státusz, a másik oldal viszont, hogy valószínűleg nem indulhat szeretett versenyén, a 2012-es Dakaron és a londoni olimpián sem tud részt venni sportlövőként. (A nehéz) Döntés a következő héten - így fejeztük be a beszélgetést. Fentiek tényében igencsak furcsán hatottak a hétvégén hazulról érkező hírek, miszerint Al-Attiyah már alá is írt VW-hez. Ma már azonban tudjuk, a szerződés nem köttetett meg, a szimpatikus versenyző hátat fordított a németeknek, a szabadságot választotta a hosszú távú elkötelezettséggel szemben. A legújabb tervek szerint jövőre megy a Dakaron egy MINI-vel, majd egy Ford vagy Citroen WRC-vel a világbajnokságon.


A jól megérdemelt vacsora a versenyközpont, Loutraki egyik tengerparti éttermében ért minket, ahol immár másodszor tapasztaltuk meg a nap folyamán, a görög egy igazmondó nép: a minden jóval, különböző húsokkal feltálalt négyszemélyes tál tényleg sok négy ember számára, lehetetlen elfogyasztani az utolsó falatig még oly’ éhesen is.

Rövid alvás után vágtunk neki a péntekre tervezett programnak. Mivel velünk együtt GPS-ünk sem járt még errefelé, a Loutrakitól észak-keletre lévő gyorsaságik elérése kisebb kalanddal indult. A jópofa szerkezet rávitt rögtön egy olyan útra, amiről hamar nyilvánvalóvá vált, a hétvégén itt verseny lesz. A baj nem is ez volt, sokkal inkább, hogy az út aszfaltot még nem igazán látott, ráadásul nagyon rossz állapotban volt. Hogy miért nem fordultunk vissza? Jó kérdés…  Először csak reménykedtünk, hogy mihamarabb szilárd talajt látunk, aztán meg már nem láttuk értelmét, annyi durva részen keresztülmentünk időközben. Biztosan elsírom magam, ha saját kocsival kellett volna ezt az etapot teljesíteni, így csak „szívtuk a fogunkat” és reménykedtünk, hogy a Toyota bírja a próbát. Mikor sok-sok kilométer, kisebb árkok, mély nyomok, hatalmas kövek után megpillantottuk a tengert, tudtuk, már csak egy kilométer és jön a megváltás. De milyen volt ez az utolsó egy kilométer!? Az úton kétszer-háromszor akkora kövek, mint amik például a vasúti töltéseket alkotják, és ez az egész úgy csúszott lefelében, hogy az ABS működése mellett sem akart lassulni az autó, csak fordult keresztbe… Megváltás volt kiérni a főútra! Mint utóbb kiderült, kisebb levágásokkal fordított irányban átjöttünk a verseny hatodik gyorsaságiján, az utolsó kilométer pedig a szakasz rajtjához vezető etap volt, Latvala Fordjának első differenciálműve sejtett már valamit a rá váró kihívásokból, ezen a kilométeren mondta azt, köszöni, nem kér a továbbiakból.

Az első szakaszra még a fenti kalandok után is időben érkeztünk, az ismerősök korábbi beszámolója és a reggeli tapasztalatok kicsit óva intettek, így inkább a biztosan megközelíthető cél felől közelítettük meg a pályát. Egy tempós, szűk részen két balkanyart láttunk, ahol Solberg és Ogier tűnt ki gyorsaságával. A mezőnyt végignéztük, majd indultunk északra, a négyes gyorsaságira. Itt újfent kiderült, a görögök lazán kezelik a világbajnoki futam rendezésének kérdését. Történt ugyanis, hogy a célt vettük célba, aminek feltételezett helyén a rendőr vidáman intett, mehetünk tovább. Mikor ráértünk a murvára, jött az eszmélés, már fent vagyunk a gyorsaságin. A furgonokból, melyek mellett elhaladtunk, éppen akkor pakolták ki a cél és a beíró felszereléseit. Mindez az első éles autó rajtja előtt másfél órával.

Csak néhány párost vártunk ezen a helyen, időközben megbeszéltük, módosítunk programunkon. Innen Thivára, az egyetlen aznap ismétlődő szakaszra megyünk vissza, mivel ott láttunk egy jó helyet még reggel, illetve amúgy sem vágytunk a hatos gyors megközelíthetetlen gyötrelmeire. Thiván aztán ismét csak családias hangulatban parkoltunk le, nem úgy tűnt, mintha egy VB futamon lennénk. Pár éve többen voltak egy-egy parkolóban itthon is. A kiszemelt hely egy széles derékszögű balkanyar volt, igazán fényképezőbarát hely. A versenyiroda ingyenesen küldte a híreket, eredményeket SMS-ben, így tudtuk, a defekttel érkező Loeb újabb súlyos másodperceket könyvelhet el a már bezsebelt tetemes lemaradása mellé. Aztán kiderült, a franciák sokszoros világbajnoka mégsem kapott olyan sokat itt ahhoz képest, hogy mennyit ment még felnin. A mezőny eleje nagyon látványos volt, majd hasonló produkcióval rukkoltak elő az SWRC-s fiúk, köztük Turán Friciék is. A MINI még nem igazán megbízható, Oliveira éppen előttünk parkolta le a vasat.


Kis esélyt láttunk az esti szervizparkra, de egy akadályra nem készültünk fel: a napi utolsó szakaszt, az ominózus hatos gyorsot párszáz méter erejéig kihozták az egyetlen főútra, ami északi irányból Loutrakiba vezet. Érdekes volt a szituáció, az előző faluban kint állt a rendőr, de semmit nem szólt, aztán a záráshoz közeledve az út két oldalán parkoló járművek, köztük egy autónyi hely, ahol volt, aki erre, volt, aki arra próbálkozott. Mondanom sem kell, rendező sehol! Félreálltunk, akik már bedugultak, mondták, pár perc, míg elmegy az utolsó versenygép, aztán talán konszolidálódik a helyzet. Egyszer csak megjelent a Volkswagen (akkori) reménysége, Nasser, aki természetesen bement a parkoló kocsisorok közé. Ilyenkor van, aki azért örül, mert kap egy pacsit vagy aláírást, mi másban láttuk boldogságunkat, és gyorsan beálltunk a Fiesta mögé. Ki merné mondani egy versenyautónak, hogy tolasson többszáz métert? Az esti szervizpark lehetőségét így dobtuk, de ettől függetlenül jól érzéssel zártuk a napot, hiszen jó helyeken láttuk a mezőnyt háromszor, éppen annyiszor, ahányszor terveztünk.