Mélyinterjú az utolsó finn rali világbajnok páros navigátortagjával, Marcus Grönholm hűséges társával, Timo Rautiainennel.

Immár négy éve, hogy a 49 éves korábbi navigátor Timo Rautiainen végleg szögre akasztotta bukósisakját és elköszönt a rali világbajnokságtól. Azóta pedig már tizenkét év telt el, hogy ő és pilótája, Marcus Grönholm – aki egyben unokatestvére is – másodszor is elnyerték a világbajnoki koronát. Ez idáig övüké az utolsó finn rali világbajnoki cím. A sportág csúcsán eltöltött kilenc éve alatt Rautiainen harminc futamgyőzelmet aratott, ami Daniel Elena mögött a második legnagyobb szám, ezzel ilyen tekintetben Timo a legeredményesebb finn navigátor is egyben a sportág történetében.

- Melyek voltak a legjobb idők a Marcus-szal eltöltött hosszú és sikeres ralis pályafutásod során?

- Nem tudom, hogy a legjobb idők voltak-e, de úgy emlékeszem rájuk, mint az aranykorszakra, mivel megkaptuk azt a kis esélyt, hogy betörjünk és a legmagasabb szinten menjünk. Amikor 1990-ben csatlakoztam Marcus-hoz, a finn bajnokságban indultunk, majd ’91-ben kiszálltam. Már akkor megvolt az ötlet, hogy külföldre kellene mennünk és világbajnoki futamokon kellene rajthoz állnunk, de akkor ez nem volt reális. Nem volt meg a pénzünk vagy az eszközünk. ’91-ben Marcus ugyanakkor megkapta a lehetőséget, hogy a Toyota Team Europe Toyotáját vezethesse, de nem ülhettem be mellé. Marcus menedzsere úgy döntött, egy tapasztaltabb navigátorra van szükség, úgyhogy kirúgott! A háttérben folytattam a munkát Marcus-szal, csináltam a brosúrákat, a papírmunkát és a reklámokat. Évente kétszer összeállítottunk egy magazint, azt remélve, hogy az összegyűjtött pénzzel versenyezni tudunk a Finn Rally-n. Ezalatt végig arra vártam, hogy navigátorként visszatérhessek egy napon, ez volt az álmom. Végül 1995-ben adódott Marcus-nak lehetősége, hogy megkérjen a visszatérésre. Ez az Új-Zéland Rally-ra szólt! Kinek a fejében fordul meg, hogy az öreg Celicáját Finnországból a világ másik felére vigye? Egy őrült ötlet volt ez, de belevágtunk. Sajnos tönkretettük a motort, de a következő néhány évben volt esélyünk rajthoz állni Svédországban, Portugáliában és Argentínában is. Elég hülyék voltunk ahhoz, hogy mindezt privátként csináljuk, de jó móka volt. Aztán változtak az dolgok. Marcus egyik napról a másikra a csapatvezetők témája lett. Hirtelen opciók jelentkeztek a pályafutásunkban! Hová kéne mennünk?

Marcus végső választása, hogy a Peugeot-hoz csatlakozzunk, nálam nem az elsőszámú gondolat volt, mivel már volt egy szerződésünk a Toyotával. A TTE főnök Ove Andersson megígérte Marcus-nak, hogy csatlakozhat a TTE-hez és egy teljes szezont versenyezhet, de aztán komplikálttá vált minden, mivel Didier Auriolt is akarták. Amikor csatlakoztunk a Peugeot-hoz, még az is egy kis lépés volt onnan, amit addig csináltunk. Nem tudom, Marcus hogyan véli, de én nem fogtam fel, hogy hirtelen teljes munkaidős profikká váltunk. Amit észrevettünk, hogy most megvolt az esélyünk nagyon sokat tesztelni 1998-ban és az 1999-es év elején, felkészülni arra a napra, hogy a Peugeot 206 WRC versenykész legyen. Néhány hónap alatt annyit ültünk raliautóban, mint amennyit a korábbi években összesen. Ez volt a kulcsa, hogy komoly, a számunkra szükséges eredményeket érjünk el.

- Hét szezont töltöttetek a Peugeot-val, mielőtt 2006-ban átmentetek a Fordhoz. Milyen emlékeid vannak a francia csapatról és mennyire voltak másak a dolgok a Fordnál?

- Nagyon sok emlék van. Az első rali világbajnoki futamgyőzelem 2000-ben Svédországban, a hét közül az első hazai, finn győzelem és minden verseny, ahol sok gyors pilóta ellen versenyeztünk. Akkoriban ott volt Richard Burns, Carlos Sainz, Colin McRae, Juha Kankkunen és Tommi Makinen. Más lett az élet, miután saját kis csapatunkkal versenyeztünk, és most ezt láttuk magunk körül. A Peugeot velizy-i gyára egy hatalmas csapat volt. Éjjel-nappal autókat építettek, de amikor távol voltunk tesztelni, csak néhány szerelő volt és egy konyha. Reggeltől estig mentünk. Az elején nem sok kilométert, nagyon sok volt a meghibásodás, vártunk, nem csináltunk semmit, de a hangulat jó volt. Nagy barátságokat kötöttünk a szerelőkkel és a mérnökökkel.

A három nagy csapat, a Toyota, a Ford és a Peugeot között, akikkel dolgoztunk, nem voltak olyan nagy különbségek. Malcolm Wilson az M-Sport csapatát erős kézzel vezette, azt lehet mondani, hogy minden döntést maga hozott, részt vett a napi ügyekben. A Peugeot csapatnál a felelősségek megoszlottak a különböző részlegek között. Talán egy kicsit lassabban mentek a dolgok, de megvolt az erőforrásuk, úgyhogy nem kellett azon gondolkodni, hogy talán meg lehetne csinálni valamit egy kicsit olcsóbban, vagy ilyesmi. Ha szükséged volt valamire, megrendelted, és megérkezett. A mérnököknek igazán jó erőforrásaik voltak.

- Melyik versenyzők voltak a fő riválisaitok, akiknek a legyőzésekor a legelégedettebbek voltatok és akiktől a legtöbbet tanultatok?

- Ő Sebastien Loeb kell, hogy legyen. Hat éven keresztül küzdöttünk egymás ellen. Mindig is kellemes volt legyőzni őt, másrészről viszont Seb sosem aggódott, amikor lassabb volt. Egyszerűen úgy gondolta, ’igen, ilyen az élet, gyorsabb voltál itt, de a következő versenyen én leszek a gyorsabb’, mivel tudta, le tud győzni bennünket a következő futamon, amit aztán meg is tett! Jó móka volt, amikor féltucat pilóta volt, aki meg tudta nyerni a versenyt. Sosem tudtad pontosan, mi fog történni. Mindig fontos volt legyőzni a csapattársakat, mivel ugyanaz a felszerelésed, ugyanazok az erőforrásaid voltak, és ha azt mutatod, hogy gyorsabb vagy, vagy ugyanolyan gyors, az mindig egy jó jel. Jó csatáink voltak Harri Rovanperával például, aztán Richard Burns-szel.

Nem hinném, hogy volt olyan különleges ember, akitől Marcus sokat tanult volna. Marcus unokatestvérétől, Sebestian Lindholmtól tanult dolgokat, amikor fiatal volt és ralizni kezdett. Marcus édesapja, Ulf Grönholm sikeres raliversenyző volt, de Ulf meghalt, mikor Marcus még fiatal volt. Marcus még mindig szereti a sportágat. Fia most Finnországban versenyzik népszerű rallycross versenyeken. Marcus-nak volt egy komoly balesete 2012 júliusában Amerikában, egy los angeles-i rallycross versenyen. Rendbejött már, de a baleset után rájött, lehet, nem kellene kockáztatnia az egészségét ezután, nincs szüksége ilyen balesetekre.

- Volt egy emlékezetes balesetetek, amikor egy falnak csapódtatok Írországban és egy másik emlékezetes pillanat, amikor egy szög belefúródott a padlólemezbe Törökországban.

- Nem volt súlyos balesetem, ha nem számoljuk a gerincemet, ami azért szenvedett! Finnországban eltörött egy csigolyám 1995-ben, majd 2004-ben. Személy szerint sikerült megúsznom minden súlyosabb sérülést. A legrosszabb emlék Wales-hez kötődik, amikor csapattársaink, Markko Martin és Michael Park balesetet szenvedett, ami végzetesnek bizonyult Michael számára. Éppen csak hogy megismertem Beef-et, egy jó csapattárs volt és egy nagyon jó barátom. Mostanában a sport másik oldalán van lehetőségem dolgozni, amit szeretek. Az időszakom alatt bekövetkezett változások jók. Úgy gondolom tehát, hogy a megfelelő irányba mennek a dolgok.

- Mit tartogat számodra a jövő így, hogy a rali nem része a mindennapjaidnak?

- A rali utáni életem 2008 januárjában kezdődött, amikor abbahagytam a teljes munkaidejű ralizást. Most házak javításával foglakozom egy barátommal. Egy kis vállalkozásunk van, homlokzatokat javítunk, mindent, ami az épületek külső részével kapcsolatos, mint a homokfúvás, erkélyek javítása, házak vakolása és így tovább. Nem hinném, hogy ugyanezt a dolgot fogom csinálni öt vagy tíz év múlva, talán találok valami mást. Ez lehet a ralisporttal kapcsolatos is, de hogy mi lesz az, nem tudom.

Rautiainen a rali világbajnokság lengyel állomásán az FIA képviseletében versenyfelügyelőként volt jelen, ami azt jelenti, hogy valóban nem képes a ralisportot elhagyni, és igyekszik tapasztalataival segíteni a sportágat.

Andrew