Ott állsz, és csak tátod a szádat. Nem tudod, örülj, hogy részese lehetsz így „utólag”, vagy szomorkodj azon, miért nem láthattad ezt annak idején élesben. Gépcsodák, versenyzők, emlékképek: egy dolog mindenképpen közös bennük: LEGENDÁK!

Idén végre lehetőségem adódott kiutazni San Marinóba, erre a hazánkban még nem annyira ismert versenyre, ahol az utolsó generációs kocsik kivételével mindenféle technikával lehet nevezni. És tényleg van itt minden. Csütörtökön délután a szervizparkba lépve újra, a várva várt ajándékát végre kézhez kapó kisgyereknek éreztem magam. Azok az autók, amiket csak képeken láttam, az internetről egy-egy információt, történetet nehezen előbányászva elképzeltem, hogyan nézhetnek ki, milyenek lehetnek, most itt állnak teljes valójukban. Kinyitva, feltárva minden, amennyire lehet, belenézhetsz, nem szól senki, ha fényképezel. A Lancia Stratos-oknak külön stand, a Volkswagen Group - talán a világbajnoksághoz történő csatlakozásuk miatt - külön készült. Hoztak egy 1-es és egy 2-es Golfot (előbbivel Per Eklund ment, utóbbit a tervek szerint Kenneth Eriksson hajtotta volna, végül Dieter Depping rajtolt el vele), kiállították a kétmotoros Pikes Peak prototípust, valamint egy rövid Quattrót és a 200-as bálnát, mellyel utolsó futamgyőzelmét aratta az összkerékhajtással a raliban úttörővé váló Audi nem kevesebb, mint 24 évvel ezelőtt a Safari Rally-n. Részt vett a versenyen a német konszern egyik Dakar győztes autója, a Porsche, nem kisebb egyéniséggel a volán mögött, mint Jackie Ickx. Két S1-es, azaz „hótoló” Quattro a mezőnyben, egy Henri Toivonen nevével jegyzett Lancia Delta S4 kiállítva, egy másik nevezve, a kedvencemből, a Lancia 037 Rally-ból pedig számtalan példány. De nem csak ezek voltak itt: a B csoportot fémjelző Peugeot 205 T16, Ford RS200, Opelek (az egyik Manta 400-at a fentebb említett Toivonen öccse, Harri terelgette), aztán a Lancia Delták különböző A csoportos evolúciói, Toyota Celicák a Grifone istálló által prezentálva, rajtuk ráadásul olyanok nevei, mint Juha Kankkunen vagy Timo Salonen. Az első generációs WRC-k mellett a nem homológ gépek sem maradhattak el, köztük a helyi Paolo Diana Fiat 131-ese.

Délutáni programunk elég színes volt, a szervizpark bejárását megelőzően már a tengerben is megmártóztak a felkészültebbek, hiszen az nagyon kellemes volt az október eleji 30 fokos melegben. Este a sokfogásos vacsora után mozgás gyanánt felgyalogoltunk San Marinóba, majd azzal a tudattal hajtottam álomra fejemet, másnap már akcióban is láthatom ezeket a szörnyetegeket.

A verseny programja évről évre hasonlóan néz ki: pénteken délelőtt shakedown, este sötétben két szakasz két körben, szombaton további három különböző gyorsasági kétszer-kétszer. A shakedown-ra futópercre érkeztünk, de ez arra volt jó, hogy a rajtnál beöltöző Kankkunent és Salonent testközelből láthassuk. A szakasz egy domboldalban rajtolt, néhány kanyarral lejöttek a völgybe, majd az épületek között a völgy túloldalán, immár murvás úton haladtak felfelé. Az aszfaltos részt tulajdonképpen végig be lehet látni, így egy darabig ott voltunk. Az S1-es Audik is jöttek jópárszor, de sofőrjeik óvatosabban bántak a gázpedállal, mint annak idején Walter Röhrl. Ettől függetlenül az emelkedőn felfelé tartó autó hangorkánja képet adott arról, milyen élményt nyújthattak ezek a gépek például a Monte-Carlo Rallye hegyi szakaszain. Később egyedül felgyalogoltam a murvás részre, ahol egy bal2-es kanyart egy-két őrült nagyon bevállalósan fordult el, volt, amikor ez nem is sikerült a nagy tempó miatt (szerencsére senki és semmi nem sérült).

Délutáni csendespihenővel készültünk az esti szakaszokra, ahol azért már jóval nagyobb tömeg verődött össze, mint délelőtt. Sokat elmélkedtem a verseny előtt, vajon mire számítsak a tempót illetően. Annyiban maradt ez a dolog, hogy nem az lesz számomra a hétvége lényege, mennyire mennek látványosan a versenyzők, sokkal inkább a hangulat és az, hogy végre láthatok ilyen kocsikat is. Nos, ilyen szemszögből nézve nem okozott csalódást sem ez az este, sem a folytatás. A visszafordítót ugyanis voltak, akik látványosan fordulták el, volt, aki gyorsan (ilyen volt például Kankkunen) és volt, akinek szégyenszemre tolatnia kellett Ford Focus WRC-jével. Paolo barátunk pedig addig-addig lógatta az öszvér 131-esét a hajtű után, amíg a mezőn nem találta magát. Nézői segítséggel szerencsére vissza tudott kapaszkodni az útra. A második körre másik helyet választottunk, aztán az előfutók, majd az első harminc kocsi után a szállás felé vettük az irányt. Itt kell megjegyeznem, az előfutók száma ezen a versenyen mindig eléri a harmincas számot, ők olyanok, akik autóikat féltik az igazi versenytől, inkább csak a versenytáv biztonságos, de tempós teljesítését vállalják be ritkaságaikkal.

A késő éjszakába nyúló pénteki program miatt szombaton csak valamivel dél után rajtolt újra a mezőny. Ennek megfelelően a szervizparkban kezdtünk, ami a helyi stadionnál került kialakításra, a parc fermé pedig a focipálya körüli futópálya volt. Ez is nyitott azonban a nézők számára, egy adott időszakban nyugodtan be lehet menni az autók közé, hogy közelebbről szemügyre lehessen venni őket. A rajt közeledtével persze kiterelik a nézőket, ahonnan a Grifone sátra felé vettük az irányt. Kis mászókázás után a genovai csapat lekerített területének hátsó fertályán találtuk magunkat, Marcus Grönholm ebédelés közben az itinert egyeztette éppen navigátorával. Aláírásra be tudtunk küldeni egy-egy ereklyét, sajnos a közös fotóra nem adtak lehetőséget a szigorú csapattagok.

Az első körben átmentünk az első szakaszról annak utolsójára, de egyik hely sem volt igazi. Mindkétszer elágazást néztem, először egy derékszögűt, másodszor pedig egy Y-szerűt, de megmondom őszintén, egyik sem fogott meg igazán. A második körre visszamentünk az első gyorsaságira, de már más helyre. No, ez igazán ütősre sikerült, mindenki gyorsan, a hátsó- és összkerékhajtásos autók látványosan fordulták el a kanyart, ami egy széles, hosszúívű jobbos volt felfelében. A szalagkorlát mögül még a rövid egyenes utáni bal derékszögűt is láttuk, ahol volt olyan Audi, ami egyhelyben pörgéssel hálálta meg a publikum buzdítását. A hely tehát annyira jó volt, hogy egy pillanatig sem gondolkodtunk az idő előtti távozáson.

A versenynek azonban a célban van vége, mi is arrafelé vettük az irányt, hogy az legyen a koronája ennek a hétvégének. Mikor aláírást és közös fotót kértünk Hannu Mikkolától, behívott sátrukba, letette kávéját, majd örömmel tett eleget kötelezettségeinek, de Miki Biasion is hasonlóan készséges volt. Kankkunen állta a rohamokat ugyan - természetesen körülötte volt a legnagyobb felhajtás -, de rajta érezhető volt, hogy kissé nehezére esik így estefelé mindenhez és mindenkihez mosolyogni. Sajnos volt, akivel nem találkozhattunk, Salonen és Grönholm sem látta meg a célt és nem is mutatkoztak ekkor már a szervizparkban. Akit tudtunk, élőben is szemügyre vettünk, hiszen rengeteg legenda elevenedett fel a hétvégén!

Rutinos utastársaim elmondták, nem ez volt a legjobb Rallylegendjük, volt már ennél látványosabb versenyük is San Marinóban. Jövőre a tízedik ilyen eseményt rendezik, biztosan lesznek nagy durranások. Mi ott leszünk, immár saját kis társaságommal, akik a nevezési listát látva és az élményeimet hallva időközben kedvet kaptak ehhez a mókához (is)!

Fotók a versenyről az albumban találhatók!

Andrew