Miközben a világ az olajválság által okozott sokkot próbálta kiheverni, a Fiat versenyosztálya nehéz feladattal találta magát szembe: megfelelő utódot kellett keresni a sikeres, ámde kiöregedő 124 Abarth helyébe. A koncepció az volt, hogy egy középkategóriás kocsit vigyenek győzelemre, ennek megfelelően az 1974 szeptemberében a Fiat 124 utódaként bemutatott 131 Mirafiori típusra esett a választás. A tuningspecialista Abarth már a bemutató előtt elkezdte a munkálatokat a modellen. A legfőbb módosítások a Bertone segítségével a karosszérián történtek, üvegszálas műanyagból készült a motorháztető, a csomagtartó fedél, valamint a látványos sárvédőszélesítések és alumíniumból az oldalajtók. Az oldalablakok és a hátsó szélvédő anyaga plexi volt, a bukócső csak a minimális előírásoknak felet meg. Mindezek jelentősen csökkentették a kétajtós autó súlyát, a kezdeti aszfaltos verzió mindössze 973 kilogrammot nyomott. Érdemes itt megemlíteni, hogy az Abarth más-más szilárdáságú karosszériát épített az aszfalt, a murva és a durva felületű afrikai versenyekre, ezek tömege természetesen eltért egymástól. Több szerkezeti egység is a 124 Abarth Rally-ból származott, ezek közül a legfőbb elem a hátsó felfüggesztés volt. A korábbi modell motorjának nem túl megbízható 16 szelepes hengerfejét lecserélték, az 1995 köbcentiméteres hosszú löketű erőforrás a Kugelfisher mechanikus befecskendezővel kezdetben 210, később 235 lóerő leadására volt képes. A korlátozott zárású differenciálművet a ZF szállította. Murvára 7, havas útra 6, aszfaltra pedig akár 12 collos felnit is fel lehetett az autóra szerelni. Utóbbi felületen a gyári autók elöl 10, hátul 11 collos felnivel futottak általában, amikre a Pirelli speciális gumijait szerelték.

A prototípus 1975-ben debütált egy olasz nemzeti versenyen, a második rajthoz állása alkalmával pedig már győzni is tudott. A Bertone készítette el a szükséges négyszáz darabot, amiből kezdetben negyven, majd újabb tíz példány került az Abarth-hoz, hogy abból versenyautót építsenek. A Fiat 131 Abarth 1976. április 1-én kapta meg a gruppe 4-es homologizációt, innentől kezdve nemzetközi versenyekre is lehetett nevezni az autóval. Az Elba Rally-n rögtön győzelemmel nyitott a kocsi, majd biztatóan szerepelt a marokkói világbajnoki futamon is, bár Alén csak a tizenkettedik helyen végzett vele. A finn következő VB futamára hazai pályán került sor, amin a csapat mindenféle speciális felkészülés nélkül állt rajthoz. Az Alén-Kiwimaki páros azonban nagyszerű teljesítményt nyújtott és megnyerte az 1000 Tó Rally-t. Ez meggyőzte a Fiat vezetését a folytatásról, és hogy ne legyen belharc a konszernnél, a Lancia programját háttérbe szorították a következő évtől kezdve. A döntést azzal magyarázták, hogy célszerűbb egy utcai modellre épülő autóval reklámozni magukat, mint egy olyan prototípussal, mint amilyen a Lancia Stratos volt. Valószínű azonban, hogy az anyacég, azaz a Fiat irigykedése is közrejátszott a döntésben a Lancia sikereit nézve…

Az 1977-es esztendőben öt világbajnoki futamot nyert a 131, Markku Alén Portugáliában, Fulvio Baccelli Új-Zélandon, Timo Salonen Kanadában, Jean-Claude Andruet San Remóban, Bernard Darniche pedig Korzikán ért elsőként a célba. Ezekből az eredményekből jól látszik, hogy a gép univerzális volt, aszfalton és murván egyaránt kitűnően helytállt. A vegyes talajú versenyeken, amik ezt a korszakot jellemezték, a McPherson rendszerű első és a független hátsó felfüggesztéseket gyorsan ki lehetett cserélni, így a kocsit hajtó versenyzők mindig a megfelelő beállításokkal autózhattak. A fenti győzelmekkel és a további helyezésekkel a Fiat négy ponttal legyőzte a nagy rivális Fordot a márkaértékelésben, és első teljes idényében világbajnok lett.

A következő évre leigazolták a tehetséges németet, Walter Röhrlt is, aki két győzelmet szállított az immár az Alitalia által szponzorált csapatnak. Darniche-nak mindegy volt, mivel indul Korzikán, immár harmadszor nyert a szigeten, Alén pedig Portugáliában és a hazai versenyén szerzett győzelmet. Ez az év a márkaértékelésben már nem volt annyira szoros, a Fiat magabiztosan védte meg előző évi világbajnoki címét. Alén ezen kívül egy Startos-szal győzött a Sanremo Rallye-n is, így a második alkalommal kiírt FIA Cup for Rally Drivers sorozatot (az FIA által a vezetők részére kiírt kupa – a következő évben létrehozott vezetői világbajnokság elődje) is sikerült megnyernie. A RAC Rally-n a Fiat egy érdekes újítást hajtott végre Röhrl autóján, akinek navigátorát, Christian Geistdörfert a sofőr mögé, középre ültették a súlyelosztás javítása érdekében. Ez igazán sem a versenyzőknek, sem a FISA-nak nem tetszett, emiatt el is vetették az ötletet.

A ’79-es esztendő nem volt túl sikeres a Fiat számára, néhány dobogós helyezés mellett csak egyetlen győzelem adatott meg, ezt Alén Finnországban érte el. Az egyéni és a gyártói értékelésben is a harmadik hely jutott a torinói cégnek.

Az 1980-as Monte-Carlo Rallye nagyon fontos volt a gyár számára, hiszen 1928-ban nyert utoljára Fiat a hercegségben. A felkészülés elhúzódott, emiatt a csapatvezetés és Röhrl között támadt is egy kis ellentét. Mivel a német ragaszkodott a jól megérdemelt és előzetesen megbeszélt szabadságához, otthagyta a csapatot a tesztek alatt. A korábbi megállapodás szerint azonban a rajtra megérkezett és bár még mindig mérges volt a történtek miatt, feltöltötten tudott elrajtolni a híres viadalon. A második szakaszon magához ragadta a vezetést, amit nem is engedett ki a verseny végéig, így megszerezte a Fiat 131 Abarth történetének legfontosabb győzelmét.

Ezután még három győzelmet (Portugália, Argentína és Olaszország) és két második helyezést szerzett, amivel toronymagasan lett egyéni világbajnok hű társával, Christian Geistdörferrel. Mivel a nagy rivális, a Ford a korábbi év sikerei után nem indított autót gyári színekben, az olaszoknak nem volt túl nagy feladat begyűjteni a gyártói címet sem. Az esztendő krónikájához tartozik, hogy Alén szokás szerint nyert hazai pályán.

Egy évvel később, amikor már csak Alén szerepelt gyári színekben, a magas növésű finn szerezte a 131 Abarth utolsó világbajnoki futamgyőzelmét Portugáliában. Az 1981-es Európa-bajnoki címet Adartico Vudafieri Fiat 131 Abarttal nyerte, Jean-Claude Andruet-t és Ferjáncz Attilát megelőzve lett a kontinens legjobbja.

Műszaki adatok:

Homologizáció: 1976.04.01. (647)

Elrendezés: elöl hosszában elhelyezett motor

Tengelykapcsoló: egytárcsás; átmérő: 230 mm

Erőátvitel: hátsókerékhajtás, 5 fokozatú sebességváltó, korlátozott zárású ZF differenciálmű

Felfüggesztés: McPherson futómű elöl, hossz- és keresztlengőkaros hátsó futómű

Fékek: belső hűtésű féktárcsák elöl, átmérő: 300 mm, négydugattyús féknyergek, tömör féktárcsák hátul, átmérő: 254 mm, kétdugattyús féknyergek, hidraulikus kézifék

Felnik: murva: 7x15 collos felnik, aszfalt: 10-11x15 collos felnik

Gumik: murva: 185/70x15 méretű gumik, aszfalt: 205/60x15 vagy 285/35x15 méretű gumik

Kormányzás: fogasléces kormánymű

Hossz / szélesség / magasság: 4181 mm / 1820 mm / 1372 mm

Tengelytáv: 2489 mm

Nyomtáv elöl / hátul: 1520 mm / 1492 mm

Súly: 980 kg

Motor:

Soros, 4 hengeres szívómotor, 16 szelepes DOHC vezérlés, Kugelfischer mechanikus benzinbefecskendező, Magneti Marelli elektronikus gyújtás

Hengerűrtartalom: 1995 ccm

Furat: 84 mm

Löket: 90 mm

Kompresszióarány: 11:1

Teljesítmény: 235 LE (fordulatszám: 7500 1/min)

Forgatónyomaték: 230 Nm (fordulatszám: 5750 1/min)

 

A Fiat 131-ből időközben több prototípus változat is készült. Az egyik ilyent 131 SE031 Abarth néven az 1975-ös Giro d’Italián indították. Ezen a versenyen rali-, pálya- és utcai autók is részt vehettek. Az SE031 3,5 literes V6-os motorja 270 lóerős teljesítményre volt képes. A szélesített kasztniban az a Gioirgio Pianta foglalt helyet és aratott kategóriagyőzelmet, aki az Abarth-nál tevékenykedett akkoriban tesztpilótaként, később pedig az Abarth, majd a Lancia ralicsapatának vezetőjévé lépett elő.

A 131 035 Abarth-ba egy Volumex kompresszorral feltöltött motort szereltek, ennek hengerűrtartalmát azonban a homologizációs szabályok miatt le kellett csökkenteni 1452 köbcentiméterre. A 290 lóerős autó Piantával a volánjánál részt vett az 1980-as Le Mans-i 24 Órás verseny edzésén, azonban magára a versenyre nem tudta kvalifikálni magát. Ettől függetlenül ez egy jó lehetőség volt az erőforrás tesztjére, hiszen ekkor már látszott, a következő generációs raliautók motorjainak teljesítményét feltöltővel kell növelni a siker érdekében. Ez idő tájt megoszlottak abban a vélemények, hogy ez a feltöltő turbó legyen-e, vagy kompresszor, de a Fiat csoporton belül hosszas viták után a kompresszornak szavaztak bizalmat. Ennek megfelelően később egy kompresszoros motor került az Abarth SE037 jelű kocsiba is, ami nem volt más, mint a Lancia Rally 037!

 

Képek innen-onnan:

Andrew