Get Adobe Flash player

Katalán vigyorgás - Oldal 2

 

Péntek reggel hűvös fogadtatásban volt részünk, az első gyorsaságihoz megérkezve a nagy sötétben 3 fokot mutatott kissé erőtlen oroszlánunk, azaz Peugeot 207-esünk hőmérője. Két nappal korábban Barcelonában majd’ 30 Celsius volt… Egy tempós kereszteződésben néztük meg az első tíz kocsit, aztán mentünk a kör harmadik gyorsaságijára. Már csak azért sem lett volna nagy értelme maradni, mert állt a por mindenhol, a Loeb után következők nem tudtak tiszta pályán menni. A harmadik szakasz népszerű aszfaltra kifordítós balosában rengeteg néző gyűlt össze. Szerencsére a Cap de Zone, azaz a zóna biztonsági főnöke nézőbarát volt. A kijelölt fotós helyről ugyan kitessékelte azokat, akik nem rendelkeztek bűvös mellénnyel, de elmondta, amint a felügyelői kocsik elmennek, mindenki visszaállhat. Lelki szemeim előtt hatalmas keresztbemenéseket láttam már, mikor Loebbel együtt jött a hidegzuhany: itt a menők szűken, íven fognak elfordulni, nem fognak a laza murvában időt pocsékolóan csúszkálni. Tudtuk, mert hallottuk a fotósoktól, Solberget, Tanakot és Blockot nem kell várnunk, hiszen az első szakaszon kiestek. Az élmezőny után a többiek már inkább voltak látványosak, mint gyorsak. Al-Attiyah a kettőt próbálta ötvözni, miután az egyenesben eltette keresztbe a Fordot, húzta volna be a kanyarba ellenirányban, csak közben elfogyott a letisztított nyom, így a "sóderágy" porában vált teljesen álcázottá a katari Fiestája. Apropó Szuper 2000. Innentől Hanninennek hiba nélkül végig kellett a bajnoki címhez hiányzó néhány pontjáért, hiszen a ki-ki csata eldőlt közte és szélvész gyors Tanak között. Kicsit előremenve, megcsinálta, sőt miután Al-Attiyah ez évi viszontagságai itt is folytatódtak, futamgyőztesként fejezte be a versenyt. A szimpatikus finn esélyesként indult év elején az SWRC kategóriájában, kiegyensúlyozott szereplése alapján méltó helyre került a bajnoki korona. Még egy embert kell kiemelni ebben a mezőnyben: a WRC Academy bajnoki címéért harcba lévő fiatal ír reménység, Craig Breen spanyolhonban Eyvind Brynildsen helyén ment, egy féltengelytörés után a tiszteletre méltó negyedik helyen ért célba. Nem csak ezen eredménye alapján mondom, róla még hallani fogunk!

Délután más helyre ugyan, de a kör első szakaszára mentünk vissza, ahol akár a pályát szegélyező kordon mellé is leparkolhattunk volna, annyira nem volt ott még senki. Idővel persze megtelt a ritka és alacsony tőkékből álló szőlőültetvény, számtalan honfitársunkkal találkoztunk itt. Ezen a helyen ismét láthattuk, Hirvonen (nem, nem utálom a finnt, csak érzékeltetni szeretném, hogy ki milyen teljesítményt nyújt, mennyit tesz a világbajnoki címért folytatott küzdelemben) valahogy nem az igazi. A bal-jobb kombináció közepén lévő bukkanban a nagyok autói mind-mind elemelkedett, Mikkóé kivétel volt, mely hűen jellemezte a sebességkülönbségeket.

Az utolsó szakaszon fejeztük be a napot, melyet már sötétben rendeztek. Mint utóbb kiderült, döntő volt ez a verseny végkimenetelét illetően, hiszen Latvala a nagy porban elvétett egy kanyart, így súlyos másodperceket spájzolt. Mulatságos volt, hogy miután a versenygépek eljöttek előttünk a hegytető déli oldalán, mindenki rohant át a hegygerincen, hogy a hegy másik oldalán láthassa még a messzi távolban kanyarogni a fénycsóvákat.

Nem említettem még, de már nap közben, a gyorsaságik közötti mászkálásnál feltűnt, a spanyol mellékutak elég szűkek, két autó alig fér el egymás mellett, viszont igencsak kanyargósak. A hispán fahrerek pedig úgy mennek ezeken a kacskaringós utakon, mint az ördögök. Ezt este, a szállásra visszafelé menet még a sötét is megspékelte, kisteljesítményű Peugeot-unkkal lendületesen kellett autózni, hogy ne szakadjunk le az előttünk haladóról, de még így is volt, akinek nem volt elég a sebesség és két kanyar között a rövid egyenesben előzésbe kezdett.

Szombaton, immár aszfaltborításon az El Priorati híres gyorsasági szerepelt a program első részében. Mondanom se kell, odafelé a széles főúton cammogás, de mikor ráhajtottunk a hegyi utakra, a spanyol kollégák olyan tempóba kezdtek, mint akit üldöznek. A szakaszhoz közeledve a forgalmat irányító rendőr, mivel látta a matricát, engedett tovább, majd így tett a következő is. Ezzel szépen beértünk a faluba, ahol a mindig nagy tömegeket vonzó, híres visszafordító található. Az útkereszteződésben egy újabb rendőr, mutatja, hogy forduljunk meg, és induljunk kifelé. Mutatom a matricát, mire ő mutat valamit. Mondom, de ez média. Erre jelzi, szálljak ki, megmutatja, mire lenne szüksége. A híres tabard… Ez az a matrica, ami nélkül néha semmit sem ér a szimpla médiamatrica, ezt a hivatalos fotósoknak és a televízióstáboknak adják csak ki... a mellénnyel együtt. Még kint voltam az autóból, mutattam a rendőrnek, hogy ha nem is enged beljebb – a médiaparkolóig –, legalább a ház mellett hadd álljunk meg. Nem, nem… Csalódottam ültem be, de mikor fordultam volna meg, megenyhült a szíve, és még a szalagot is felemelte, hogy a mögé parkoljunk le. Abban is biztos voltam ugyanakkor, hogy a kinti zsaruk még egy médiatabard nélküli autót már nem fognak beengedni.

Első körben nem a visszafordítót néztük, hanem egy jókora reggeli séta után egy olyan helyen táboroztunk le a hegyoldalban, ahol nem volt akkora tömeg. A jobbos kanyart mindenki levágta kicsit, így Ken Block Fiestája a kihordott murván orrtolósra vette a figurát, de az amerikai fenegyerek végül úrrá lett a helyzeten, és az árok előtt megfogta a gépet.

A kör végén szieszta volt a kocsinál, majd megpróbáltunk helyet keresni a visszafordítónál. No, ez nem volt egyszerű… A felépített kordonok mellett sátrak, melyekben éjszaka aludtak, sátrak, melyek alól családok, baráti társaságok figyelték az eseményeket. Mindezek leszalagozva, lekerítve. A kijárat után egy száz méterre volt egy üres beton placc, ami alatt ugyan kempingszékeken ültek, de még viszonylag jól el lehetett látni a kanyarig. Itt táboroztunk le. Miután salisték (nem sajtóhiba a kis kezdőbetű) is befutottak, gyorsan eltelt a két órás várakozás, dumáltunk, néztünk a szomjas és kevésbé szomjas spanyolokat és szívtunk. Ott sodorják a spanglit és szívják folyamatosan, úgyhogy aki a környéken van, senki sem maradhat ki a dologból. A nézők gyűltek, helyezkedett mindenki, így a placcról egy szinttel lejjebb álltam. Ez a srácnak nem igazán tetszett, mondván nem tud hintázni, de nem foglalkoztunk vele, inkább röhögtünk rajta. Mondanom sem kell, annyira jól érezte magát, hogy az ötödik autó után fogta magát, otthagyott mindenfélét, még a csaját is és távozott. A mezőny tehát időközben ideért, a hangulat a tetőfokára hágott, külön izgalom volt a gépet fej felett tartva fényképet készíteni. Néhány kocsi után a helyi vagányok megunták a műsort, így a kordonnál kis lyuk keletkezett. Szóltunk a spanyolok ellenében velünk szimpatizáló francia emberkének és fiának, hogy menjenek oda, de aztán egy-egyben megegyeztünk, egyikük, illetve tőlünk a fotós tudása okán Zsolti volt az, aki elfoglalta a jobb pozíciót. Sokáig nem élveztük a szituációt, a top 10 után beültünk a kocsiba, és vigyorogva áttéptünk a nap utolsó szakaszára. Jó volt figyelni, hogy a földutakon hol van mozgás, más magyarokkal ellentétben könnyedén bejutottunk a szakaszra és megint közvetlenül a pálya mellett parkolhattunk le. Féltem tőle, hogy a rengeteg néző lesz a motorsportok egyik fellegvárában, de ennek ellenére igen jól nyomtuk a parkolási műveleteket egész hétvégén. A többiek maradtak az első kanyarban, én viszont szeretem kicsit felfedezni a pályát. Előbb a rajt felé indultam, de az a két-három kanyar nem tűnt izgalmasnak, így a másik irányt vettem célba.

Latvala egész hétvégén fergetegesen közlekedett, előttem abszolút határon fordult el, a Ford fara hatalmas tempónál kezdett önálló életet. Miután a finn tovatűnt, többször megnéztem az utat szegélyező fehér felfestést, hogy mennyin (nem) múlt egy emberes esés.

Ezen a szakaszon is csak a mezőny eleje volt tervben, úgy gondoltuk, a flexi szerviz miatt akár még láthatjuk a nagyokat bent a szervizparkban. Az autóút azonban bedugult, nem volt mit tenni, lementünk róla. A mellékút viszont olyan hegyeken vitt keresztül, hogy annyit tekergettem a kormányt, mint életemben még sosem. Bementünk a szervizbe, de a késés miatt nem sokat láttunk. Emiatt ugyan csalódottak voltunk, de ez kellett ahhoz, hogy aztán két újabb sztorival legyünk gazdagabbak. A belváros felé ment Salou forgalma beállt, a kétszer kétsávos úton pedig egy Lancia Delta Integrale keveredett mellénk. Miután a srácokkal szemkontaktusba keveredtünk, megpróbáltam mutatni nekik, hogy nézzenek a hátsó ülésünkre, az ott ülő társunk pólóját melltájékon figyeljék. Reni ugyanis „családi indíttatásból” megrögzött lanciás, és éppen egy integralés felső volt rajta. A srácok azonban nem vették a lapot, azt hitték, a Lancia hangját akarom hallani, így elkezdték túráztatni a motort finoman. Mikor előre néztem, láttam, a rendőr integet, menjünk már a francba. Még egy tekintet oldalra, de ahelyett, hogy a Lancia elgyorsult volna, majd’ kiesett belőle a motor: a srác elfelejtette sebességbe tenni, csak a gázra lépett rá… Szépen csendben elinaltunk. A röhögés csak a benzinkúton csillapodott. Idő volt rá, hiszen mindenki a rossz oldalra állt, megérték áthúzni a slagot a kocsi másik oldalára. A többiektől már-már hallottam a „te hülye, miért nem állsz te is úgy” vérszívó kérdést, mikor a visszapillantóban felfedeztem egy MINI Countryman-t. Ez bizony egy pályabejáró gép. Odagurult mellénk, átnéztem és legnagyobb meglepetésemre Kris Meeke ült az anyósülésben. A tankolást a MINI-menők oldották meg legkreatívabban: lévén a MINI tanksapkája a bal oldalon van, a bal oldalra álltak, de nem akarták áthúzni az ellenkező oldalra a tankolócsövet, egyszer csak megfordultak és betolattak a kútfejhez. Mivel éppen ekkor mehettünk előre mi is, gyorsan kiosztottuk a feladatokat (ki tankol, ki mossa a szélvédőt, ki az, aki fizet), hogy lehetőleg elcsíphessük egy fotó erejéig Kris-t. Mikor odaértem a Countryman-hez (vidéki ember – micsoda név egy autónak!) a MINI-s lába fent a műszerfalon és csak nézett előre. Nem zavarom, gondoltam. Mentem volna vissza kocsinkhoz, mikor egy spanyol srác a shopból kifelé jövet tőlem érdeklődött, tényleg Kris Meeke ül az autóban? Tényleg! Visszafordultam, és azt láttam, hogy a srác farral tolat befelé, egyenesen a MINI jobb egyébe, Kris ölébe. Ez meg milyen figura?! Végül kiderült, a pólójának hátát akarta aláíratni. Itt jött el az én időm! Kris barátságos volt, beszámolt arról, hogy jó napot zártak, Dani előzött egyet, már a negyedik, ő pedig tartja a hatodik helyét. Kérdésemre elmondta, a motor teljesítménye még nem az igazi, de ahogyan az a külföldi hírportálokon olvasható is volt, az autó felépítésével nagyon elégedettek.

Egy-egy ilyen pár mondatos beszélgetés mennyire más fénybe tudja helyezni a versenyzőket! Meeke nem volt a kedvencem eddig, de ezután biztosan kicsit más szemmel fogom nézni pályafutását.