Hosszas huzavona után a spanyol világbajnoki futamnak végül hárman indultunk neki. Hogy ne csak okosak, de szépek is legyünk, Zsoltival alkotott kis csapatunk egy leányzóval, Renivel egészült ki. A szerénységünk természetesen a régi…

Mivel repülőgépünk már szerdán reggel 9 órakor landolt, erre a napra egy gyors barcelonai városnézést terveztünk. A tengerparton, a Kolumbusz emlékműnél kezdtük gyalogos túránkat, majd az óváros felé vettük az irányt, hogy a gótikus negyed központjában megtekintsük a Katedrálist, melynek építése a 13. században kezdődött, de csak a 19. századra fejeződött be. Utunkat Gaudi két híres épülete, a Casa Batllo és a Casa Mila felé folytattuk. Mindkét épület a Passeig de Gracián, Barcelona legimpozánsabb sugárútján található, s mindkettőről elmondható, szöges ellentétei a normál lakóépületeknek, mindenhol meghökkentő ívek, sehol egy egyenes vonal.

Menet közben kicsit elvétettük az irányt, így végül az előzetesen a „ha lesz rá időnk” kategóriába sorolt Diadalívet is meg tudtuk tekinteni. A La Ramblán zártuk a kört, mely a város leghangulatosabb, platánsorral szegélyezett sétálóutcája, tele kávézókkal, trafikokkal, komédiásokkal, mutatványosokkal és persze turistákkal.

A Sagrada Familiánál tapasztaltuk meg, hogy a katalán fővárosban még a Budapesten tapasztaltaknál is nehezebb parkolni. Az utcákon esélytelen ez a művelet, a parkolóházak pedig nem hirdetik messziről magukat, így mentünk vagy három kört, mire le tudtuk tenni a kocsit. A Szent Család Temploma, Gaudi fő műve még nincsen befejezve, a tervek szerint az építés megkezdésének századik évfordulójára, 2026 készül el mind a 18 torony. A Güell Park szintén a híres katalán építész műve, és csakúgy, mint a Casa Mila és a Sagrada Familia, ez is az UNESCO Világörökség része. Már a bejáratnál az volt az érzésem, egy mesébe csöppentünk. A 19. század legelején épült parkot Gaudi eredetileg lakóparknak szánta, de senki sem akart ide költözni. Miután körbesétáltunk, elmondhatom, én szívesen élnék itt!

Időnk ennyit engedett Barcelonában, de arra mindenképpen elég volt, hogy a város hangulatát magunkba szívjuk!

A 110 kilométerrel odébb lévő saloui versenyirodára éppen futópercre, a zárásra érkeztünk, majd elfoglaltuk a szállást, és egy vacsora után már kissé fáradtan hajtottuk álomra fejünket.

A shakedown-t szerencsére az üdülőváros szélén rendezték, így nem kellett túl korán kelni ahhoz, hogy időben ott legyünk a teszten. Még szinte sötét volt, mikor elfoglaltunk helyünket a körforgalomból kivezető kanyarnál, ott, ahol Raikkonen tavalyi versenye már akkor véget ért, mikor az el sem kezdődött. Elég furcsán néztünk az első autók után, azok igencsak lassan közlekedtek, de aztán mindenki belelendült, a két gyári Citroen pedig más dimenzióban közlekedett a többiekhez képest. Csak később tudtuk meg, előző nap még dolgoztak a pálya murvás részein a szervezők, a versenyzőknek nem volt lehetőségük bejárni azt, így csütörtök reggel az első áthaladást használta erre mindenki.

A shakedown-okon szeretünk mászkálni, így volt ez most is. Visszamentünk a körforgalom előtti részhez, ahol egy katlanban több kanyart be lehetett látni. Autóról autóra változtattam a helyem, mire a hosszú egyenes után erre a nyílt részre ráfordító jobbosban találtam magam.

Először Albert Lloverának, majd a PWRC éllovasának, Hayden Paddonnak az autóját dobta meg a kanyar ívén lévő gödör. Itt borulás lesz még ma – mondtam, mire Zsolti is átjött ide. Néhány gép jött még el, majd érkezett az angol Harry Hunt, akiről nem tudom, fejezett-e be valaha úgy futamot, hogy ne törte volna össze az autóját vagy ne látogatta volna meg az árkot. Harry barátunk most sem hazudtolta meg önmagát, és a gödrökben megakasztva a DS3 kerekeit, szépen feldöntötte azt (a fotók itt láthatóak). A bevállalósabbaktól érdekes mutatványokat láttunk a londoni srác után is, a WRC-knek is kezdett egyre veszélyesebbé válni a hely, pedig azokat az elején a nagyobb forgatónyomatékuk szépen kihúzta a szituációból. Már nem voltunk ott, mikor történt még egy borulás ebben a kanyarban, a szaúdi Yazeed Al Rajhi döntötte fel Kronos Peugeot-ját. Ő már persze fotósok hadának kereszttűzében csinálta meg mutatványát, viszont én büszke vagyok arra, hogy „fotós pályafutásom” hatodik versenyén egyedül vettem egy ilyen akciót.

Hogy miért nem voltunk ott Al Rajhi eseténél? Már bent csücsültünk a sajtótájékoztatón. Akinek van pass-a érdemes bemenni, mindig akad egy poén a verseny hivatalos sajtótájékoztatóján, és sokaknak furcsa lehet, de Sebastien Loeb jár élen a mókában. Érdekes módon most csapattársa és egyben idei legkeményebb kihívója, Sebastien Ogier volt az áldozat. Utóbbit kérdezték, hogy mi a véleménye az idén bevezetett Power Stage-ről. Ogier udvariasan elmondta, nagyon jó ez, hiszen a verseny végén is van még izgalom, és hogy mennyire jó, hogy a televízió is közvetíti ezt az eseményt. Erre Loeb hátrafordult, majd feltette nagy komolyan a kérdést: „Mennyi ilyen közvetítést láttál idén?” Sordo, megelőzendő, hogy hasonló „csomagot” kapjon, a Power Stage-et taglaló kérdésénél elmondta, ő sajnos látott TV-n keresztül már ilyen szakaszt.

Komoly sztorink volt Kris Nissennel a sajtótájékoztató után. Mentünk volna lefelé a mozgólépcsőn, mikor észrevettem, a Volkswagen Motorsport főnöke éppen jön felfelé. A gyors hátraarc közben Zsolti majdnem lelökött a lépcsőn. Mivel a műsorfüzetben nem volt semmi Volkswagenes cikk, gondoltam, a címlapot íratom alá Kris-szel. Erre ő megkérdezte, komolyan gondolom-e, hogy a citroenes kép mellé adjon autogramot. Persze, mondtam, van ott üres hely elég. Erre aláírta, ami mellé az egyértelműség kedvéért firkált egy VW emblémát is. Nagy arc, dőltünk a nevetéstől, ami tovább folytatódott, amint leértünk a mozgólépcsőn és szembe jött velünk a Rally Radio kiváló munkatársa, Colin Clark. A röhögés tárgya az volt, hogy még Görögországból hazafelé, hajnalok hajnalán, „le-Julien-eztem” az athéni reptéren. Valamiért összekevertem kollégájával, Julien Porterrel, ráadásul rosszalló tekintetének okára csak hetekkel később jöttem rá. No, de visszatérve a katalán földre, a szervizparkot a kitaposott ösvényen, azaz a felszakított drótkerítés alatt közelítettük meg, különben nem futhattunk volna bele véletlenül az éppen távozni készülő Petter Solberggel. Ha egy sorozat beindul… A szervizparkban két érdekességet láttunk, az egyik a Seat sátor, melyben teljes bemutatót kaptunk a gyár autósport történelméből, a másik pedig a MINI-s szerelő volt, aki fűrésszel állt neki a Countryman WRC motortérben a javítási műveletnek.

Az esti, rajtceremóniás kalandunktól nem voltunk ennyire vidámak. Először senkit nem akartak az emelvényekre engedni, kerítésen kívül pedig már nem volt tapottnyi hely sem. Körbementünk, a másik oldalon viszont messziről intettek, merre menjünk. Az első próbálkozásunk bejáratán keresztül egyenesen felvittek a rajtdobogóval szemközti fotós tribünre. Hurrá, teljesen üres, oda ülünk-állunk, ahová akarunk. Nos, ez a kongó üresség lett a vesztünk is. Már kezdtük beleélni magunkat, hogy milyen frankó a helyzet, mikor érkezett egy úriember, aki megkérdezte, mellényünk van-e. Hát, az nincsen… Akkor nem maradhatunk az emelvényen – közölte. Arra a kérdésemre, hogy akkor miért engedtek ide, nem nyugtatott meg válasza, hogy nem tudhat minden rendező mindent. Kint voltak ugyanis a belépésre jogosító értelmező táblák minden bejáratnál. Annyira nem jártunk rosszul azért, hiszen a fotós tribün mellett volt még hely, csak néha-néha állt elénk egy-egy mellényes.

Hazafelé menet még bandáztunk egyet a Kanári-szigeteki srácokkal, a shakedown hangulatfelelőseivel, akik kiszúrták reggel a csinos, szőke magyar lányt és fényképezőjét, és rögtön kérték Renit, fotózza le őket. A nap végére megvolt az e-mail cím csere is, így már kézbesíthetőek lesznek a Facebook-gyanús képek.