...avagy a mese folytatódik

Mint ahogyan az igazi raliidény is ott rajtol, kezdjük az emlékek felidézését egy Monte-Carlo Rallye-n történt eseményekkel.

A történet valahol ott kezdődik, hogy a szervezők a 2006-os közlekedési problémák miatt elvitték a versenyt a hercegség környékéről északi irányba, Valence-be. Ezen felül a szombati napon a központ és Lamastre közötti fő közlekedési utat teljes egészében lezárták, hogy a versenyzők a szerviz előtti utolsó gyorsaságit teljesítve, erre a főútra kifordulva gond nélkül jussanak le Velence-be. És hogy a nézőkkel mi történt? Mehettek egy kétszer olyan hosszú és legalább ilyen lassú másik főúton körbe. Ebbe természetesen mi magyarok nem nyugodtunk bele, mivel siettünk volna a szervizparkba. A francia rendőrökkel folytatott sajátos kommunikáció után, a nyelvi problémákat félretéve (mi nem beszéltünk franciául, Ők pedig sem angolul, sem olaszul, sem – mily’ meglepő – magyarul) és egy kis itthoni előkészületet felhasználva végül ráengedtek erre a lezárt útra.

Ha már ott voltunk, megnéztük az első néhány autót a völgy túloldalán rajtolva, ez előtt pedig megérdeklődtem az idáig visszaguruló, Gardemeisternek dolgozó jégkémektől az éppen aktuális állást és a híreket. Ők elmondták, hogy emberük egészen eddig Solberggel csatázott, de délutánra rossz gumikat választott, amivel el is dőlt a csata.

Még így is gond nélkül leértünk a szervizbe, ahol mindenki lázasan készülődött: a „profik” a szervizidő letelte után versenygépeiket tették fel a trélerekre, az „amatőrök” pedig azon filozofáltak, hogy slick vagy a szögektől megfosztott hógumit válasszanak a következő 400 kilométeres etapra, ami Monte-Carlóig tartott. Igen, a másnapi, kikötőben tartott egy szem szuperspeciálra az etapot kinek így, kinek úgy kellett megtennie. Ennyit az esélyegyenlőségről...

Solberggel most tulajdonképpen csak egy újonnan vásárolt baseball sapkát szerettem volna aláíratni, csak hogy hiteles legyen az is, de Ő beült egy utcai Legacy jobb 1-ébe, várta, hogy valaki kivigye a reptérre, ahonnan a menők repülővel utaztak a miniállamba. Én pofátlanul bekopogtam az oldalüvegen, hátha... A válasz csak integetés volt, abból is nemleges fajta, amin nem lepődtem meg, hiszen mögöttem állt vagy ötven ember, hasonló tervekkel. Nem adtam fel, amiről pár órával később és pár száz kilométerrel arrébb Solberg csak ennyit mondhatott magában: „Ez az ember üldöz engem”. Másnap délelőtt ugyanis a monte-carlói kikötőben, elkaptam az aláírásért, miközben Loeb a tiszteletkörét autózta. Fecó barátommal, akivel sok-sok éve együtt járjuk a pályákat, azóta is azon nevetünk, hogy szegény Petter minden rémálmában én jövök elő.

A Castrol Toyota Team Spanyolországban tartott egy sajtóautóztatást, ahová a hazai vezérképviseletnek köszönhetően kijutott a hazai autósport egyik leghitelesebb tudósítója, Budai Feri is, aki amúgy néhány hazai verseny sajtófelelőse is. A teszten a Toyota két világbajnoka, Sainz és Auriol vitte a sajtó képviselőit. Feri a harmadik VB címét éppen elbukó spanyollal kezdett, aztán ült be Auriol mellé. „Milyen volt Carlos mellett?” – kérdezte a kopaszodó francia, amire Feri a következőket válaszolta: „Fantasztikus, nagyon gyorsan ment!”. „Pedig Carlos nem is gyors” – kötözködött a francia. „Miért szerinted ki a gyorsabb? – dobta fel emberünk a labdát. „Persze hogy én!” – mosolygott a ’94-es világbajnok. „Jó, de azért kipróbáljuk?” „OK” –felelt Auriol, és valóban mentek egy húzós kört.

A franciák nem egy barátságos nép, tartja ezt a közhiedelem. Nos, erre Bruno Saby, a korábbi Dakar győztes is rácáfolt a Central European Rally-n. Róla nem sokan tudják, hogy terepralis pályafutása előtt ralizott, még kevesebben, hogy két világbajnoki futamgyőzelme is van. Az elsőt még a B csoportos érában szerezte a Peugeot gyári versenyzőjeként Korzikán, azon a versenyen, ahol szerencsétlen Henri Toivonen életét vesztette. A francia a második győzelmét már a Lanciával aratta, de mikor és hol? Ez a következő történetből kiderül.

A Dakar-pótló magyar verseny egyik napján a párosok autóikat a két szelektív szakasz között a parc fermében kellett, hogy hagyják. A csapatuknál pihentek egyet, majd szépen sorban sétáltak vissza folytatni a küzdelmet. Eközben léptem oda a BMW-sekhez, Saby-hoz, Guerlain Chicherit-hez és persze navigátoraikhoz. Utóbbiak a szokásos könyvet írták alá, míg előbbinek volt egy meglepetésem: egy már teleirkált Monte-Carlo Rallye-s ralitáblát nyújtottam felé, mondván „Te (az angol nyelv már csak ilyen…) nyertél Montét!” „Hú, de rég volt az!” – mondta meglepve. „Pontosan 20 évvel ezelőtt” – vágtam rá. „Látod, milyen öreg vagyok?”. „Nem vagy Te öreg!” – próbáltam szépíteni a tényeket. Sajnos nem hatotta meg, a verseny után visszavonult.

A csapat harmadik autóját hajtó Nasser Al-Attiyah-nak a versenyen elég sok problémája volt, de szerencsére Vele már korábban találkoztam. Róla tudni kell, hogy nem csak tereprali versenyző, hanem sportlövő olimpikon is, de a rali világbajnokság széria autók számára kiírt világkupa versengésében is folyamatosan részt vesz, a 2006-os értékelést meg is nyerte. A mindig mosolygós katari versenyzőt még a magyar verseny rajtja előtt kaptam el, miután autójukat berakták a Hősök terén felállított parc fermébe. Segítőik egy utcai X5-össel jöttek a párosért. Akkori navigátorával, a szintén sokat tapasztalt Tina Thörner kisasszonnyal pakolták be cuccaikat, amikor megszólítottam Őket. Miközben Nasser írta alá a könyvet, megkérdezte, „hogy vagy?”. Igencsak meglepődtem, de nagy zavaromban azért bemutatkoztam és elmondtam Neki, hogy Magyarországon is sok rajongója van, már csak a másik szakágban használt Subaruja és magyar szerelője miatt is. Erre Ő örömében úgy hátba vágott, hogy csaknem a sisakok között kötöttem ki az előttünk álló BMW hátuljában.

Carlos Sainz is készséges volt, de Őt jól láthatóan inkább a verseny izgatta, mintsem az azt körülvevő felhajtás.
Felejthetetlen, ahogyan Pula falu felett egy balra ívelő széles murvás útról a Touareget keresztbe úsztatva lefordult jobbra, a nagy semmibe, csak azért, mert navigátora bemondta, hogy az itiner szerint arra kell menni. Igazuk volt, nagyszerű küzdelemben megnyerték a versenyt!

A 2007-es év elején minden igazi ralibarát megörült, mikor meghallotta, hogy a Tagai testvéreknek sikerült szert tenni egy ritkaságnak számító, gyári A csoportos Mitsubishi Lancerre. Sajnos a szimpatikus párosnak nem volt szerencséje, első versenyükön, a Fehérvár Rallye-n a jobb hátsó kerék tőcsavarjai szakadtak el, majd Veszprémben a motor robbant fel. Az év végi nyirádi versenyen jó helyen álltak, mikor a vigántpetendi szerpentinen felfelé autózva az addig gyönyörűen szóló motor ismét elkezdett füstölni, rövidesen el is halkult. Kiszálltak, Tomi bele se nézett a motortérbe, tudta azt, hogy mit látna benne. A helyi „szakértők” elől inkább elvonult, a lugasosban járkálva felhívta Rolf Schmidtet, hogy mi újság a Peugeot-val Ausztriában, aztán leült egy fa tövébe, ahol a már nem túl szomjas szurkolók „milyen érzés így kiesni?” kérdéseire próbált szellemes választ adni, miközben a javításra fordítandó újabb milliók peregtek a szeme előtt. Aztán amikor elvonult a tömeg, visszajött az autóhoz, megmutatta a motor maradványait, testvérével elfogadták tőlünk a nápolyit. Eközben Robival együtt elkezdtek mesélni, elmondták az Octavia WRC-k megbízhatatlanságának gyökérokait, beszéltek a 207 S2000-ről, a Peugeot Sport jól szervezett és éppen ezért eredményes partnerprogramjáról.

Egy évvel később a Mecsek Rallye-n már úgy rajtoltak el, hogy kikerült az autóból az a hibás kábelköteg, ami a motorhibákat okozta. Az orfűi körgyorson csak egyszer jöttek el, le is állt a rajtoltatás. Hallottuk, baleset történt, jöttek az infók, hogy Ők estek el az oly’ népszerű elágból jobbra fordulva az első jobbosban, ott, ahol egy évvel korábban Turi a Fabia oldalát ecsetnek használva szép zöld csíkot húzott a szalagkorláton. Orfűről elindultunk felfelé, mivel úgyis etap lett a szakasz. Mivel Tomi megsérült, elvitte a mentő, egyedül Robi maradt az autó roncsainál őrizni azt. Mikor meglátott, „Hát Ti mindig ott vagyok, ahol kiesünk?” mondattal üdvözölt bennünket és persze elmesélte, mi is történt.

Géczy Tamással pár éve egy világbajnoki futamon ismerkedtünk össze, érdekes körülmények között.
A Monte-Carlo Rallye sospeli shakedown-ján több kilométerre a szakasztól rendőrségi zárás volt. Kiszálltunk az autóból, éppen indultunk volna tovább gyalog, amikor megállt mellettünk egy magyar rendszámú kisbusz és megkérdezték, elvigyenek-e bennünket. Kis csapatuknak ugyanis sikerült egy kis magyaros leleményességgel meggyőzni a rend éber őreit és mikrobusszal közvetlenül a pályáig bejutni. Tomi, ezúttal is köszönjük a fuvart!

Talán mondhatni, Tomi a hazai ralitársadalom Jolly Jokere, sok jókezű pilóta mellett ült már fiatal kora ellenére. Tavaly Baksay-Szabó Ádámmmal tervezték az idényt a hazai bajnokságban, de miután Miskolcon sikerült produkálniuk egy méretes esést, elment a bajnokság, úgy döntöttek, inkább néhány külföldi versenyen próbálják ki magukat a Mitsubishivel. Így utaztak el a Barum Rally-ra, ahol még a verseny előtt beszélgettünk kiadósabban. Aztán a szombat esti szervizparkban már csak pár szót váltottunk, mert sietett valahová: „Nem jöttetek már a második Pindulán, mi történt Veletek?” – kérdeztem Tőle. „Üzemanyagellátási gondok miatt ki kellett állnunk” – jött a válasz. „Tomi, nagyon hivatalos vagy!” Erre szomorúan folytatta: „Elfogyott a benzinünk… A tankoló zónába nem hoztak ki a fiúk, azt mondták, elég lesz. Pedig megbeszéltük, hogy kell még 10 liter…”

Végül emlékezzünk meg a legendás „típus”-ról és egy felejthetetlen volánművészről, Wieszt Janiról. Akinek volt szerencséje látni Őt, tudhatja, hogy Jani a Lada bármely típusával elképesztő produkciókra volt képes. A ’90-es évek vége felé Balatonyi Árpáddal hatalmas csatákat vívtak a VFTS-ekkel akár az óra ellen, akár a nézők szimpátiájának elnyeréséért. Árpi egyszer megjegyezte Róla, „Janival csak az a baj, hogy általában beparkol valahová”. Az ilyen szituációkból általában tovább tudott menni, azonban az autóval szemben támasztott extrém minőségügyi elvárásait nem mindig bírta a vilniusi csoda hajtáslánca, a kuplung, a váltó, a differenciálmű és a féltengelyek véletlenszerű sorrendben adták meg magukat.

Így történt ez egy Hántán rendezett gyorsasági szakaszon is, elsőként autójuk váltója fogott sztrájkba és elégséges szolgáltatásként csak egy negyediket volt hajlandó produkálni. A két Janinak – Wieszt és Locher – azonban határozott tervei voltak még így is a célba jutást illetően. A hántai dombok eme kihívásait azonban a kuplung elégelte meg, széthulló darabjai jelképezték a bedobott törülközőt. A páros félreállt, Jani kikászálódott a bukócsövek közül – ezzel a biztonsági felszereléssel kapcsolatban egyébként korábban a nem túl szimpatikus „mászókának még jó lesz” tervet szövögette. Szóval hősünk kiszállt az autóból, körbejárta azt, majd sóhajtott egy nagyot: „Kellene húsz liter benzin…”. Az odarohanó nem kevés néző kérdően nézett rá, amire érkezett a magyarázat: „és kérnék egy gyufát!”

Andrew